Isztin Péter - Vagram

Rejtélyes esetek II.

Másnap aztán nagyjából nyugalom volt, annyit kivéve, hogy ahányszor csak felbukkant valahol, Ryoumát mindenhol kipletykálták. Yuriko kicsit rossz szemmel nézte ezt, és mikor az osztálytársaik is ugyanígy viselkedtek, már nem bírta ki szó nélkül.

- Nem kéne másról susmogni, nem gondoljátok?

- Mintha az rád tartozna, új kislány! Törődj a magad dolgával!

És mint valami parancsra már a lányról is folyt a diskurzus. Nyilván szúrta a szemüket, hogy az amúgy meglehetősen népszerűtlen, és mindenki által csak undok, magának való marhának titulált fiúval barátkozik. Nos, erre inkább hálából volt oka, semmint pusztán bájolgásból, hisz az előző nap történtek még álmában is kísértették.

- Elárulod nekem, minek köszönhetem ma is a társaságodat?

- Őszintén szólva, nem igazán hiszem, hogy bárhol megtűrnének még rajtad kívül.

- Ebben van valami.

Ebédnél már megint együtt ültek és kivételesen még Ryouma is kicsit barátságosabb volt.

- Ne csodálkozz, ha nem akarnak veled barátkozni... Engem senki sem kedvel túlságosan.

- De miért... ? Valami olyat csináltál, amivel kiérdemelted?

- Ha azt vesszük...

Egy nagy sóhaj kíséretében vágott csak bele.

- Tudom, hogy úgysem hagynál békén, amíg el nem mondom...

- Nem ismerhetsz még engem eléggé ehhez...

- Csak megvan ez az érzésem... De amit most elmondok, azt nem mondhatod tovább senkinek, érted?

Yuriko bölcsen bólintott, mert érezte, ebben a mesében nem lesz köszönet.

- Szóval, ellentétben a mostani látszattal, valamikor sok barátom volt. Négy társam, köztük egy lány kíséretében érkeztem ide annak idején... Voltak álmaink, vágyaink, céljaink...

- Mi történt... ?

- Ez az iskola...

Ryouma idegesen kavargatta az ebédjét, és a szavakat kereste, hogy jól megfogalmazza, anélkül hogy a lánynak is elvegye a kedvét a beszélgetés folytatásától.

- Mi is abban a tévhitben éltünk, mint te, hogy ez a megye legjobb iskolája... Hogy itt csak a nyugodt diákévek várnak ránk... Nagyot tévedtünk. Mikor az iskola gazdát cserélt, azonnal el is kezdődtek a bajok. Egyre-másra történtek a kegyetlenebb támadások, egyre több ember iratkozott ki, mert nem bírták.

- Na és te?

- Gólya voltam... Nem mertem szólni ellene... De mikor az egyik barátomat elkapták... Akkor nekem is betelt a pohár. Előbb a tanárokhoz mentem, de ők tehetetlenek voltak, mentem az igazgatóhoz, de a kezei meg vannak kötve... Azt mondta, forduljak az iskola fenntartójához, de az nem ért semmit, mivel a bandavezér apja a tulaj...

- Egy valóságos rémálom...

- Az...

Ryouma tartott egy kis szünetet, mert megint hallotta a tömeget zúgolódni körülöttük.

- Mentem a rendőrségre, nem tehettek semmit... Mintha mindenki Tohisaka Makihiro zsebében lenne.

- És mit tettél?

- Úgy döntöttem, kézbe veszem az ügyet. Elmentem a banda tanyájára, és azokat, akikről tudtam, hogy rendszeresen benne vannak az ilyen támadásokban, rendbe raktam, úgy hogy napokig színüket sem láttuk...

- Bátorságra vall...

- Inkább bolondságra... Amikor legközelebb lecsaptak, az első célpontjuk az egyik barátom volt, aztán sorban elkapták a többieket, és végül szegény Yui lett a legdurvább áldozat... Amit vele tettek, az még az én agyvizemet is felforralta.

- Csak nem... ?

- Olyat tettem, amiért bárkit börtönbe csuknának... Engem még kimentett a család egyik ügyvéd ismerőse, de így is egy évre felfüggesztettek az iskolából. A barátaim közben elmenekültek a városból is, engem pedig egy életre megbélyegeztek egy bűnért, amiről nem is tehetek...

Yuriko teljesen elképedve állt az egész előtt, és bár tény volt, hogy Ryouma olyat tett, amiért pontosan azt kapta, amit megérdemelt, és még örülhetett, hogy megúszta...

- Pontosan mit csináltál?

- Súlyos, életveszélyes testi sértés... Bárki mást nevelőbe dugtak volna érte, engem elengedtek priusszal és felfüggesztéssel.

- És a tegnapi miatt fúj rád mindenki?

- Azért is, meg minden másért. Az akkori osztály és évfolyamtársaim most végzősök, és hála nekik, nem is lesz nyugtom soha.

- Nem biztos, hogy mind rosszat akarnak neked.

Ezt egy harmadik hang mondta, aki épp akkor jött arra a tálcájával. Ezt a szemüveges alakot mindketten jól ismerték, mivel Yurikonak még az előző nap bemutatkozott.

- Morikawa... Mit akarsz?

- Nézzétek el, de véletlenül hallottam a beszélgetésetek végét, és... Ugye nem baj, ha leülök?

- Tőlem ugyan...

Morikawa Souta a diáktanács tisztasági felelőse volt, és előzőleg Ryouma osztálytársa. Magasabb volt az átlagnál, hosszú gólyalábakkal, amiket most jól be kellett húzzon, mikor leült. Kicsit régimódi, kerek okulárét viselt, ami folyton az orra hegyére csúszott, meglehetősen sovány volt és sápatag, de éles eszű és jó megfigyelő.

- Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem mindenki beszél rólad negatív felhanggal, sőt, vannak, akik a tegnapi tetteidért csodálnak.

- Igen, és mégis ki?

- Ez engem is érdekelne.

Morikawának sikerült elérnie a célját, és elégedetten hümmögve folytatta.

- Többek közt a diáktanács nem egy tagja, a diákság nem kis részéről nem is beszélve. A tanárok között is van nem egy, akik örülnek, hogy tegnap közbeléptél.

- Ketten is bajban voltak... Nem ülhettem ölbe tett kézzel.

Ezen persze a nyakigláb fiú jót mosolygott, de persze szaporán bólogatott is.

- Ez dicséretes, és a pártfogóid úgy döntöttek, hogy megpróbálják megdönteni a veled kapcsolatos rossz pletykákat, és új fényt vetni az igazságra.

- Nem csináltam semmit... Hagyjatok engem csak nyugodtan békén!

Ezzel felkelt, és még be sem fejezte az ebédjét, csak bedobta a tálcát, és már ott sem volt.

- Ennek meg mi baja?

- Szerintem csak nem akar megint a figyelem középpontjába kerülni.

Yuriko is illedelmesen elnézést kért és távozott. Ryouma nem tért vissza az osztályba az ebédszünet után, és az a hír járta, hogy hazament, így Yuriko elvállalta, hogy elviszi neki az aznapi jegyheteit a délutáni órákról.

- Ki az?

Egy elég nyugis környéken egy régimódi ház kapujában kellett bezörgessen, és mikor a fiú ajtót nyitott, a meglepetés bizony nem volt kicsi.

- Hát te?

- Csak elhoztam a mai jegyzeteket...

- Kár volt fáradnod, sosem jegyzetelek.

- Akkor hogy jutottál el idáig?

Ryouma idegesen vakarta a nyakát, majd végre kibökte.

- Csak az alapján, ami az órán rám ragad.

- Ne csináld... !

A fiú szép lassan kinyitotta előtte az ajtót és utat mutatott.

- Gyere csak be, épp vacsorát főzök.

- Te tudsz főzni?

- Csak egy kicsit...

Az udvar, ahová jutott igen kellemes volt. Szépen nyírt díszbokrok, egy egész állványra való Bonsai fácska, egy kis tó, gondosan ápolt gyep, egy terméskövekből kirakott kis ösvény, amit lámpásokkal raktak körbe, egy régimódi tornác, egy régimódi ház, és a ház mellett egy cseresznyefa.

- Hová csöppentem... Olyan ez a hely mint valami régi filmben.

- Isten hozott az otthonomban!

A helyiség, ahová belépett, egészen olyan volt, mint egy régimódi dojo minden felszerelésével együtt. A falon Shinaiok felfüggesztve, oldalt két teljes öltözék, egy felnőtt és egy gyermek méretben, a padlón azonban tatami szőnyeg helyett egyszerű rongyszőnyeg, középen egy kis asztallal, a szemközt nyíló ajtón keresztül pedig isteni illatok érkeztek befelé.

- Érezd magad otthon! A kaja mindjárt kész.

Yurikonak ekkor jutott eszébe, hogy az ebédjéből csupán néhány falatot evett, és ezt a gyomra is határozottan tudatta vele. Persze, ha már vendéglátója azt mondta, hogy érezze otthon magát, ezt kihasználva úgy döntött, kicsit körülnéz a földszintes házikóban. Nem volt egy bonyolult épület, az utcafront felől a nappalivá alakított dojon keresztül kellett bemenni a hangulatos tornácról, az ajtón bejutva a ház belseje egy fürdőre, a konyhára, egy nagyobb és egy kisebb szobából állt. A polcokon különböző versenyekről érmek, oklevelek, a falakok fényképek, a nappali falán egy kis szentély fölött egy díszes tokban egy Katana felfüggesztve. A szentélyen két fénykép, egy idős férfi, mellette pedig egy másik, 40 év körüli. Csendben fejet hajtott, majd halkan leemelte a katanát a helyéről. Azt hitte, hogy csak dísz, de feltűnő súlya volt.

- Tetszik?

Ryouma két tállal jelent meg újra, és hozta a kellemes étel illatát magával. A lány szégyellősen akarta visszaakasztani, de emez odalépett hozzá, és kivette a kezéből.

- Egy Lanzafume replika, tökéletes és borotva éles.

Kihúzta a kardot a hüvelyéből, majd a lány kezébe adta, egy almát vett el egy tálról és egész egyszerűen ráejtette az élére. Mire a a lány kettőt pislogott, már két darabban pottyant le a földre.

- Nem rossz, mi?

- Az biztos...

A kard visszakerült a helyére, és leülhettek enni. Nem volt valami bonyolult étel, de meglepő módon nem a bolti ramen volt, amire számított. Egyszerű sült rizs volt, benne apróra vágott paprika, borssal ízesítve.

- Itadakimasu!

Talán az éhség tette, de Yuriko úgy érezte, vérré válik benne ez az egyszerű étek, és mikor már fogyott kicsit, beszélgethettek is.

- Te komolyan itt laksz?

- Igen, az enyém a ház.

- A tiéd?

Ryouma bólogatott, és szokatlanul beszédes lett.

- Annak idején apám is itt tanult Tatsugaishi mesternél, aki aztán engem is tanított, majd mikor az öreg mester meghalt, engem tett meg örökösévé.

- Ne csináld... De hogyan?

- Az úgy volt, hogy apám tanítgatott ötéves koromtól. Aztán... Nos... Ő meghalt egy autóbalesetben.

Így már érthető volt a fiatalabb férfi fényképe.

- Az öreg mester gyakran járt el hozzánk látogatóba, és egyszer épp akkor állított be, mikor kint gyakoroltam a kertben.

- Akkor fogadott tanítványává?

- Lényegében igen. Azt mondta, nem is győzhetek fölötte, mert ha tanítvány legyőzi a mestert, akkor már nem tanítvány többé.

- És ez milyen igaz! Na és, mi történt?

- Az öreg mester már 80 éves is megvolt, mikor átvette a tanításomat, de épp olyan lendülettel csinálta, mint én. Azt mondta, hogy elkezdhetem fejleszteni a saját stílusomat, és ha sikerül, majd mutassam is be neki.

- Nem semmi, hogy ennyire megbízott benned.

- Na igen...

Ryouma kicsit keserédes hangon folytatta.

- Eleinte csak hetente kétszer jártam, mert túl messze laktam innen, és mindig busszal és hosszú gyaloglással járt ide jutnom, de aztán, mikor anyám visszament dolgozni, már nem volt okom sem hazamenni. Mindig későn járt haza, és mikor hazaért a kórházból, én még aludtam, mikor én felkeltem, ő meg már aludt.

- Azt hiszem hallottam is valakitől, hogy az anyukád ápolónő.

- Igen... Nem ritkán egész késő estig itt maradtam. Amilyen szigorú volt a mester edzés közben, olyan kedves, kicsit szórakozott volt magánemberként. Sokáig beszélgettünk, teáztunk, aztán vacsora, és sokszor jött kapóra a második hálószoba... Végül, szinte már itt laktam.

Yuriko kedvtelve hallgatta ezt a mesét, és meglepve látta, hogy az amúgy jéghideg fiú szemeiben könnyek csillognak.

- Mikor úgy 11 éves lettem, el mertem kezdeni, a tudta nélkül persze, gyakorolni a stílust, amit tegnap is láttál. Aztán egyszer rajtakapott gyakorlás közben, aki a szokásos gyakorlatok kárára ment... És azt hittem, balhé lesz, ehelyett kihívott.

- Azt ne mondd, hogy akkor...

- De igen... Talán hagyta magát, talán csak a kora miatt, de le tudtam fegyverezni, és... Megadta magát...

- Kedves volt tőle, hogy állta a szavát.

- Igazából nem ígért semmit, de mikor befejeztük, csak annyit mondott: "Nem kell már fejet hajtanod előttem. Már nincs mit tanítanom neked. Gratulálok, ifjú mester!"

Yuriko így már teljesen értette, mit miért mondott a fiú a minap, és egyre kellemesebb érzés volt ezzel a barátságosabb Ryoumával beszélgetni. Kérdeznie sem kellett már.

- Bár már nem voltam a tanítványa, minden nap visszajártam hozzá. Olyan volt nekem, mintha a nagyapám lett volna, és szerettem is, nagyon. Aztán úgy tizennégy éves lehettem, mikor a szemem láttára lett rosszul, összeesett, elájult, és a kórházba szállítás közben meghalt... 86 éves volt...

- Részvétem... És...

- A végrendelete szerint, más élő rokona nem lévén, én örököltem a vagyonát és a házát is.

- Ez annyira aranyos... Nagyon szerethetett téged, ha mindezt megtette.

- Nem tudom... De az biztos, hogy az utolsó pillanatig ott voltam mellette. Néha még most is úgy érzem, mintha itt ülne mellettem, és a kedvenc teáját iszogatná, miközben a régi időkről mesél.

- Aha...

Yuriko némi csodálattal nézett most a fiúra, akiről nem is gondolta volna, hogy van egy ennyire emberi, érzékeny oldala is.

- Na és, akkor ez azt jelenti, hogy gazdag ember vagy?

- Dehogyis...

Ryouma letette a kiürült tálat, és az evőeszközt, majd megtörölte a száját, mielőtt folytatta.

- A vagyont egy alapítvány kezeli, amíg 20 éves nem leszek, addig abból fizetik a tandíjamat, és minden héten kapok belőle annyit, amennyi arra a hétre elég, hogy megéljek.

- Na és édesanyád?

- Néha eljön látogatóba, semmi több. Mióta apám meghalt, nagyon eltávolodtunk egymástól.

Yuriko alig fél óra alatt többet tudott meg az amúgy az iskolában nagyon szűkszavú fiúról, mint amiről álmodni mert volna. Mikor nem sokkal később hazaindult, épp nagyon elmerült a gondolataiban, mikor egy hangos pittyegés térítette magához. Felhúzta a kardigánja ujját, és a karkötője volt az, egy gombnyomás, és egy mély férfihang szólalt meg egy kommlink vonal másik végén.

- Nos? Mit tudtál meg?

- Nos...

Yuriko egy kicsit tétovázott, majd nyugodt hangon válaszolt.

- Úgy fest, árnyékra vetődtünk. Az emberünk teljesen tiszta.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen. Látnia kellene az otthonát. Nyugodt, csendes környéken, idilli kis házikó, szigorú neveltetés, ami meg is látszik rajta, kötélidegek, de nulla agresszió. Azok alapján, amit eddig tapasztaltunk, teljesen tiszta

- A családi háttere?

- Félárva, az apja meghalt egy balesetben. Egy idősebb férfi nevelte tovább, az anyja indifferenssé vált.

- Biztos, hogy semmi jele?

- A srác olyan, mint egy két lábon járó, lélegző jégcsap. Biztos, hogy tiszta.

- Rendben, de azért tartsd nyitva a szemed!

- Igenis!

Ezzel a kapcsolat megszakadt, és Yuriko szép nyugodtan hazasétált a kellemes kora estében.

Egy héttel később aztán mindenki általános megnyugvására, Takeshi is visszatért. Láthatóan még mindig elég zilált volt idegileg, de már volt annyi ereje, hogy iskolába járjon. Napokig minden nagyjából rendben lenni látszott, bár elég idegesnek látszott, néha motyogott valamit, de ha bárki beszélni akart hozzá, csak morgott rá vérben forgó szemekkel.

- Ennek meg mi baja lehet?

- Nem tudom, de szerintem nagyon nincs jól.

Morikawa is ott ült Ryouma és Yuriko társaságában, és ez a megjegyzése csak a nyilvánvalóra mutatott rá.

- Te miért is ülsz itt velünk?

- Igen, ezt én is tudni szeretném.

Morikawa meglepetésére a két asztaltársa nagyon egy húron pendült.

- Csak gondoltam, hogy ha már nincs máshol hely, akkor talán itt akad... Remélem, nem akartok elzavarni...

Emezek egymásra néztek, majd vállat vontak. Morikawa erre egy sunyi vigyor kíséretében megjegyezte.

- Szép párt alkottok...

Erre Ryouma majdnem félre nyelte a falatot, Yuriko pedig szabályosan kiköpte a tejet, amit épp ivott. Mielőtt azonban bármelyikük is visszaszólhatott volna valami epéset, egy égi jelenség libbent el Morikawa mellett, aki amúgy is a külső sor szélén ült. Szinte térdig érő, selymes fényű, szőke haj, gyönyörű, arányos, kicsit ducibb, de nem feltűnő alkat, és isteni illatot hozott magával, ami nem az ebédje volt.

- Ki ez a lány?

- Maitake Kaori, az iskola legszebb lánya, legalábbis a férfi társadalom 99%-a szerint. Azt hallottam, hogy Takeshi az a mázlista, akivel egy tanuló csoportba osztották. Állítólag kicsit több is van köztük puszta barátságnál.

- Lehet, hogy ezért is gyepálták meg szegény srácot?

- Nem csak lehet, tuti. A kitört fogú nagyon utazott rá, de folyton kosarat kapott, és akkor kezdett el terjedni a pletyka.

- Hogy te milyen jól tájékozott vagy...

Ryouma epés megjegyzésére Morikawa csak megigazította a szemüvegét, és halkan megjegyezte.

- Még szép.

És valóban, ahogy Yuriko szemmel követte a szép szőke lányt, akit a természet bizony alaposan megáldott, még hozzá képest is, perig ő is ugyan szemrevaló lány volt, láthatta, hogy Maitake leül a magába roskadt fiú mellé és csacsogni kezdett mint egy szerelmes kamaszlány. Persze, hisz ki ne örülne a legdrágább személy visszatérésének?

- Aranyosak, nem? Majd ha ti ketten ilyenek lesztek...

Erre meglendült Yuriko keze, és Morikawa kapott egy tisztes kokszost, amire behúzta a nyakát.

- Valami nincs rendben...

Mintha Ryouma ezen megjegyzésére reagálna, Yuriko karperece elkezdett pittyegni.

- Ez mi volt?

- Err... A v-vér... Cukorszintmérőm... Ideje bevenni a gyógyszeremet.

Ezzel elő is vett egy dobozt amiből két tablettát vett be, majd megitta rá a maradék tejet. Közben persze minden tekintet a csacsogó lányra és az elsötétült arccal ülő fiúra szegeződött. Valami baljós, sötét, nyomott légkör uralkodott, amitől mindenki feszülten várt.

- Nem tetszik ez nekem... Valaki hozza el onnan Maitakét!

Mindenki döbbenten fordult meg Ryouma kiáltására, de már késő volt. Takeshi felugrott, az asztal fölött átvetette magát és megragadta a lány torkát, aki elkeseredetten kapálózva próbált segítségért kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkán, csak elhaló nyögések, miközben próbált levegőért kapkodni, reménytelenül.

- Szedjétek le róla! Mire vártok?!

Hárman is nekiestek, de mintha valami szobor lenne, képtelenség volt még megmozdítani is. A lány arcán hatalmas könnyek gördültek le, a szemei bevéreztek az erőlködéstől, az arca pedig elkezdett kékülni. Muszáj volt valamit tenni, de mire bárki, bármit tehetett volna, Ryouma ott termett, elkapta a torkánál fogva, és ugyan nem fojtogatta, de addig szorongatta így két ujjával a torkán, amíg engedett a szorítás, a lány végre levegőhöz jutott, és Takeshi mozdulatlanul terült el a földön.

- Te jó isten...

- Csak nem... ?

- Nem, csak elkábult. Vigyétek a gyengélkedőbe!

Miközben ketten felnyalábolták az alélt fiút, addig Ryouma felsegítette a félholtra vált lányt egy székre, és miközben az még mindig szaporán kapkodta a levegőt, addig a vállait és a nyakát masszírozta.

- Nyugi, a legfontosabb, hogy megnyugodj! Egyenletesen vedd a levegőt, ritmusra, beszív-kifúj!

A kis kényeztetésnek és a megnyugtató, higgadt hangon elhangzott szavaknak köszönhetően szegény Maitake lassan megnyugodott, és nem sokára belé tudtak diktálni egy pohár vizet. A haja csapzott volt, izzadság itatta át a ruháit, a kezei és a lábai lehorzsolva az eséstől, és mikor az ijedség elmúlt, rájött, hogy a feje is fáj, mert beverte a padlóba. Őt is megvizsgálta az odaérkező iskolaorvos, és hamar kiderült, hogy az ijedségen kívül nincs nagyobb baja. Persze az ujjnyomok ott maradtak a nyakán, de azok elmúlnak majd, és pár nap pihenés után már megint a régi lesz. Még szerencse, hogy épp péntek volt.

- Mi lesz Takeshivel?

- Beviszik a kórházba megfigyelésre... Majd megtudjuk, mi újság.

Ryouma és Yuriko így beszélgettek az orvosi szoba előtt, amíg Maitakéra vártak. Egy kicsit még pörgött az adrenalin mindkettőjükben.

- Az a kábító fogás, amivel leszerelted, ezt hol tanultad?

- Egy kommandós fogás. Apám egyik volt munkatársa mutatta meg.

- Szóval ő is kommandós volt?

- Igen... A legjobb.

A keserű mosolyt és a titkolt büszkeséget aztán legyőzte a kíváncsiság.

- Szóval, mi volt az a pittyegés?

- Mondtam már nem?

- Ne akarj hasba akasztani! Volt cukorbeteg rokonom, aki nem inzulinozta magát, és azért kettőnél több dilibogyót vett be egyszerre, pláne nem olyat amire csak a vak nem látta, hogy rá van írva, hogy C-vitamin.

Yuriko bizony nézett egyet a fiú megfigyelőkészségén, de nyugodtan válaszolt.

- Majd egyszer elmondom, de egyelőre legyen elég, hogy figyelmeztetett valamire.

- Aha...

Ennyiben is maradtak, és mivel Yuriko elvállalta, hogy hazakíséri Maitakét, biztos ami biztos, Ryouma egyedül indult haza. Kicsit már szokatlan volt ez, hisz az elmúlt majdnem két hétben állandó kísérője lett, de néha ő is igényelt egy kis nyugalmat.

- Mi a... ?

Egy köpönyeges alak futott épp szembe vele, ránézésre egy lány, és abból ítélve, ahogy gyakran hátrasandított, és idegesen forgatta a fejét, érezhetően valami nyugtalanította, vagy még inkább menekült valaki, vagy valami elől. Egy pillanatig nem figyelt, és épp belerohant a fiúba.

- E-elnézést...

- Minden rendben?

Emez felnézett a szomorú, szürkéskék szemeivel, és mikor meglátta, kivel találkozott szembe, hirtelen elkapta a jobb kezét, és addig matatott, hogy egy karperec kattant rajta.

- Ne kérdezz semmit, csak vigyázz rá!

- Mi... Miért?

- Nincs időm elmagyarázni...

És már meg is kerülte, és elrohant. Ryouma most nézte meg, mit aggatott rá, és döbbenten vette észre, hogy egy épp olyan karkötő, mint amit Yuriko is viselt.

- Ez meg mi? Nem...

Világító áramkörök hálózták be az egészet, és valami azt súgta neki, hogy valami nagyon nagy magyarázkodni valója lesz másnap a lánynak.

Azonban másnap az általános káosz fogadta: rendőrök kérdezősködtek minden diáknál, és mikor az őket vezető felügyelő meglátta a fiút, azonnal hozzá is lépett.

- Jó reggelt, Ryouma!

- Felügyelő... Mi folyik itt?

- Te nem hallgatod a híreket?

- Nem vagyok egy TV nézős fajta...

Erre a felügyelő elmondta neki, hogy a mentőautó, ami Takeshit szállította, előző nap eltűnt a térképről, majd mikor megtalálták, már egy árokban hevert, az oldalára borulva, a belsejében pedig egy szabályos mészárszék. Még a helyszínen készült képeket is megmutatta neki.

- Feltrancsírozták őket, mint a löncshúst... Ez elég durva.

- A fiúnak, akit szállított, nyoma sem volt, így arra következtettünk, hogy elvitték. A furcsa az, hogy semmi mást nem vittek magukkal.

- Érdekes...miért mutatja meg ezeket nekem?

- Mert tudom, hogy érdekel ez a dolog, mióta nálunk vendégeskedtél.

A felügyelő persze még halkabban hozzátette.

- Hallottam, hogy megint afférod volt azzal a bandával. Minden reggel?

- Persze... Semmi vész. Azóta a színüket sem látta itt senki.

- Az utcákon ettől még garázdálkodnak, de az tény, hogy legalább itt megszabadultatok tőlük.

Persze Ryouma tekintete most is Yurikot kereste, de eredménytelenül, így visszatért a képekhez.

- Olyan, mintha valami rendkívül éles fegyverrel csinálták volna.

- Karddal talán?

- Inkább valami mással... Kunaira gondolnék, igen hosszú pengéjű lehetett, méghozzá dupla.

- Ügyes. A mi szakértőink is erre gondoltak.

A beszélgetés még folyt egy darabig, de végül megveregette a fiú vállát, és ment a dolgára. Ekkor jött oda végre Morikawa, aki eddig türelmesen várt nem olyan messze.

- Mit akart tőled?

- Semmi vészeset, csak beszélgettünk.

- És a fényképek?

- Takeshi... A mentő, amivel kórházba vitték, tegnap eltűnt, és hajnalban találták meg. A személyzetet lemészárolták, őt elvitték.

- Az kemény... De ki tehette?

Ryouma megrázta a fejét, és elindult a dolgára. Aznap újabb, kísértetiesen hasonló esetről kaptak értesítést, és nem kis meglepetésre ezúttal a bandát érte. Ryouma aznap este nyugtalanul ült a tornácon, és hallgatta a tücskök ciripelését, mikor hirtelen a karkötő épp úgy pittyegni kezdett, mint a Yurikoé az előző nap.

- Mi... ?

Egy ponton vörösen villogott, és mikor megérintette, egy jókora holografikus radarernyő nyílt meg, és két pont, egy kék és egy vörös közeledett nagy sebességgel épp felé.

- Na meg a...

Egy árnyalak ugrott be az udvar közepére, de ahogy egy pillanatra a fény az arcára esett, Ryouma döbbenten látta, hogy Takeshi az, ijesztően világító vörös szemekkel, azonban egy pillanatnyi ideje sem volt elgondolkodni ezen, mert már ugrott is tovább, hajmeresztő lendülettel.

- Ez nem lehet igaz...

Kirohant a kapun, szemmel követve Takeshit, aki emberfeletti lendülettel, emeleteseket szökkenve haladt előre, majd eltűnt valahol a házak között. Ryouma jól tudta, hogy ott egy nagyobb tér van, és hamar utol is érte, amit nem volt nehéz, mivel megállt, és most térdre borulva, lihegve, nyögve, hörögve, eltorzult hangon ordítva vonaglott.

- Takeshi... Mi van veled?

Emez hitelen felnézett rá, és habzott a szája, a szemei vérben úsztak, nem volt önmaga, ennyi biztos volt. Most feltápászkodott, és még mindig vonagló testtel lépkedett Ryouma felé.

- Ne... Ne gyere közelebb!

Mintha parancsszóra, hirtelen megdermedt, felemelkedett a levegőbe, megint vonaglani kezdett, majd a görcsök összerántották a testét, amit ekkor már szinte teljesen fekete aura vett körül, majd az aura egy örvénnyé vált, ami elnyelte a magatehetetlen testet, és mire az örvény eloszlott, egy hatalmas imádkozó sáskára hasonlító lény állt a helyén. A hatalmas, pengeszerű kinövésekben végződő karok azonnal eszébe juttatták a mentőautóról készült képek.

- Te jó ég... Takeshit nem elrabolták... Ő maga a gyilkos...

A lény megindult, és épp suhintani akart felé, de nagyon jó reflexszel ugrott el előle. Még vagy három ilyen, és Ryouma sarokba szorult. Csak egy lehetősége volt, alatta.

- Próba cseresznye!

Neki akart lódulni, hogy átcsusszanjon a felé ugró lény lábai alatt, de mintha valami kővé dermesztette volna a tagjait, egy gépies hang kíséretében megállt.

"Safety Lock!"

Mindegy, mennyire erőlködött, képtelen volt szabadulni, és az a penge bizony nagyon közeledett.

- Heaven's punisher!

A semmiből repült közbe egy harmadik alak, és sikerült eltérítenie. A sáska üvöltött a dühtől.

"Vagram Recognition: Angel identified"

- Angel... ?

Az előtte álló női alak valóban angyalszárnyakkal rendelkezett. Nehéznek tűnő páncélzat borította a testét ami különösen a mellkast, az altestet, a karokat és a lábszárait védte, jobb karján egy futurisztikus kinézetű számszeríj, jobbjában egy keskeny pengéjű kard.

- Ez...

- Gyere csak, Mantis!

És a csata folytatódott, de a sáskaszerű lénynek esélye sem volt. Hamarosan elvesztette a pengéit, majd a számszeríj aranyosan ragyogott fel, és egyszerre nyolc fény nyíl materializálódott, amiket egyenesen a mellkasába eresztett.

- Heaven's Judgement!

Egy nagy robbanás, és a sáska el is tűnt, a helyén pedig csak egy lilásan világító gömb maradt. Az angyali alak felragyogott, majd egy nagy villanás, és Ryouma nem kis meglepetésére Yuriko állt a helyén.

- Yuriko vagyok. A célpont semlegesítve.

Majd megfordult, és a meglepetéstől hanyatt esett fiúnak nyújtotta a kezét.

- Ezt azért ne ismételd meg többször, jó?

- De... Te...

- Inkább ne itt, és ne most, jó? Majd ha lesz egy kis nyugalmunk, mindent elmagyarázok.

Ezzel felkapta a gömböt, és már ott sem volt. Ryouma egy darabig állt még ott a megfelelő szavakat keresve erre, de végül ő is jobbnak látta hazamenni.