Isztin Péter - Vagram

Rejtélyes esetek I.

- Csak meg ne találjon…

Egy remegő fiú ült egy szekrény rácsos ajtaja mögött. A térde felhúzva, a karjaival átfogva, az arca a lábai közé temetve. Minden ízében remegett, de ez nem is csoda: az imént egy véres jelenet játszódott le a szemei előtt. A lába és a keze véres volt, az arcán is egy nagy vérfolt díszelgett.

- Anya… Apa…

A keze akkor lett véres, mikor az édesanyját kapta el, akinek a nyaki ütőeréből spriccelt a vér, méghozzá az arcára. A látvány és a vér szaga szinte eszét vette, de még rosszabb volt, mikor azon a vértócsán kellett átsétáljon, ami az apja holttestéből folyt ki az előszobában. Most a saját szobájában bujkált megremélve, hogy a támadójuk nem talál rá.

- Merre… vagy… ? Satoru… -kun… ?

Ez a pár szó egy sátáni hangon hangzott el, és egy hátborzongató alak vonszolta be magát lassan a szobába. Satoru, mert ő ült a szekrényben, majdnem elordította magát félelmében, de meg tudta türtőztetni.

- Merre… vagy… Öcsi… kém… ?

Satoru kis híján ordított, de még tudta tartani magát. A rémalak körbe szimatolt, és négykézláb közeledett a szekrényhez, de nem akárhogy. A lába és a karjai kicsavarodott helyzetben, a feje szinte természetellenes tartásban, és sziszegett, mint egy kígyó.

- Nem tudsz... elbújni… Előlem… !

Két pár ijesztően világító szem bukkant fel épp Satoru orra előtt, és vérfagyasztó rikoltás kíséretében feltépte a szekrény ajtaját, megragadta, és elemi erővel a szemközti falhoz vágta.

- Sakura… Nee-san! NE!

A rém egyre közeledett, és már látta a majdnem arasznyi hosszúságú karmait, amivel szabályosan feltrancsírozta a szüleit… Nem, a szüleiket.

- Ne… Félj…

A rémalak feje bizarr módon körbeforgott a tengelye körül, miközben két lábra emelkedett, és most megragadta Satoru nyakát.

- Nem… Lesz… Baj…

Az utolsó szavak vérfagyasztó rikoltásban végződtek, és Satoru lehunyta a szemét a felé szélsebesen közeledő karmok láttán.

- Neeee!

Egy iszonyú sikoly, és egy hatalmas robbanás, majd minden újra elcsendesedett. Setagaya kerület egyik lakónegyedében ez mindössze néhány perc alatt játszódott le, és a robbanáson kívül senkinek sem tűnt fel semmi. Legalábbis látszólag.

Hangos és elég zavaró jelzés volt az ébresztőóra kerregése azon a reggelen. Kamigazawa Ryouma most is csak unottan lenyomta, és ha nehezen is, de felkelt. Amióta két éve külön költözött az édesanyjától, mindent neki kellett elintéznie, és saját magát is látta el. Odahaza az édesanyját sem látta annyira gyakran, hogy igazán fontos is legyen a jelenléte az életében. Ryouma már a maga ura volt, ápolónőként dolgozó anyja csak egy ismeretlen ismerősnek hatott, még mikor havonta egyszer el is jött őt meglátogatni.

- Jó reggelt!

Mindenki a körülményekhez mérten vidáman rohant el a lassan, komótosan sétálgató Ryouma mellett, akinek igazán semmi oka nem volt arra, hogy siessen. Nem voltak barátai, akik várták volna az iskolánál, vagy okot adtak volna arra, hogy igazán sietnie kelljen. Unalmas hétfő reggel volt egy eseménytelen hétvége után. Vagy legalábbis ezt hitte.

- Hallottad, hogy eggyel kevesebben lettünk a hétvégén?

Az osztálytársai pletykálkodása nem hatotta meg, csak leült a helyére, és unottan bámult ki a fejéből a világba. Aztán megütötte valami a fülét, ami mellett nem tudott elmenni.
- Azt mondják, Kawashima elköltözött a családjával együtt. Még pénteken kiíratták az iskolából, és el is mentek.

- Komolyan?

- Aha, azt is hallottam, hogy a szülei valami nagy pénzre tették rá a kezüket.
A pletyka többi része megint csak nem érdekelte, de a Kawashima név nagyon jól tudta, kit takar. Kawashima Sakura emlékei szerint az egyetlen olyan osztálytársa volt, aki beszélt is vele, annak ellenére is, hogy csak félig-meddig ismerték egymást.. Barát helyett csak ismerősként beszélhetett volna róla.
- Azt is hallottam, hogy egy nagy robbanás volt aznap este a házukban.

- Az komoly... Akkor már nem fogják eladni, az tuti!

- Ugyan már, ha tényleg annyi pénzt kaszáltak be, akkor tuti nem kell még eladniuk sem a házat.
Egy pillanatra megint hallotta a pletykálkodókat, és már kezdte komolyan elgondolkodtatni. Vajon Sakura tényleg nem mondta volna el senkinek, ha a családja hirtelen költözne? Azt tudta, hogy nem volt épp beszédes, de egyszer egy kis levélkét talált épp tőle az öltözőszekrényébe akasztva. Arra volt bátorsága, hogy szerelmes levelet írjon egy fiúnak, akit csak látásból ismer, akkor miért nem mondta senkinek, hogy ilyesmi történt vele? Nyilván mivel pénteken már iskolába sem ment, és csütörtök este volt a Lottósorsolás... Na de ilyen hirtelen? Miért csak pletykákból tudja meg? Miért is érdekli ez ennyire?

- Na persze...

A csengő elhangzott, az óra elkezdődött, és az osztályfőnökük egy új arc kíséretében érkezett meg.

- Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat, aki ma csatlakozott hozzánk. Kérlek mutatkozz be!

A jövevény egy csinos fiatal lány volt, nagyjából olyan korú, mint Ryouma. Élénk, lángvörös színű haja és kékeszöld szemei voltak, a haját pedig hátul egy csattal fogta össze. Elég szigorú tekintetű, kicsit már ijesztően ható lány volt, és most éles szemmel vizslatta az egész osztályt. Mikor Ryoumára tévedt a tekintete, egy furán szadistának tűnő mosoly villant át az arcán.

- Tsukari Yuriko vagyok, Osakából jöttem ide, hogy kicsivel nyugodtabb környezetben élhessek.

- Na és mit csinálnak a szüleid?

Yuriko egy kicsit elgondolkodni látszott, de végül kibökte.

- A szüleim odahaza maradtak, én meg a nagynénémmel élek itt.

Ez elég világos válasz volt a legtöbbeknek, de Ryouma kicsit fura arccal vonta fel a szemöldökét. Yuriko megint rásandított, és csak vigyorgott elég furán. Miután még pár kérdésre válaszolt, Yuriko el is foglalta az egyetlen szabad helyet, ami ugye Sakura után üresen maradt. Az óra eltelt, majd jött a többi is, és az ebédidő is eljött.

- Ugye nem baj, ha leülök?

Ryouma egyedül ült a saját asztalánál vagy legalábbis így tűnhetett a laikus nézelődőnek. Senki sem volt még a közelében sem, mintha valami rém lenne. Most felnézett Yurikora, és csak intett, hogy leülhet. Egy darabig csak ültek, és csendben tömték magukat, majd a lány hirtelen megszólalt.

- Az azért érdekelne, hogy milyen kiváltság kell ahhoz, hogy saját asztala legyen valakinek.

- Ne érdekeljen az téged!

- Vegyem úgy, hogy bajkeverő vagy?

Ryouma csak megvonta a vállát.

- És ha az vagyok, akkor mi van?

- Talán én is jobb ha távol maradok tőled?

Ryouma egy hideg pillantással végigmérte a lányt, majd hümmögött egyet és folytatta az evést. Yuriko reggeli pillantásai leperegtek róla, pedig a lány igencsak tenyérbemászó fintorokat vágott rá. Ryouma olyan volt, mint egy jégcsap.

- Remélem nem barátkozni jöttél ide!

- Miért? Talán bánnád?

- Mindjárt bemutatkozásként úgy néztél rám reggel, mint aki át akar döfni a tekintetével... Azt a vigyort meg már ne is említsem... Olyan voltál, mint valami démon!

Yuriko kicsit elgondolkodott, majd nevetve csapott az asztalra.

- Jaj bocs, de ez amolyan rossz szokásom! Mindig ilyen arcot vágok, ha új emberekkel találkozok.

Ryouma közömbös arccal vizsgálgatta a lányt egy percig, aztán vállat vont és folytatta az evést. Yuriko kicsit eltűnődve nézte a beszélgetőtársát, és bár Ryouma nyilván csendet várt volna, azért járatta a száját tovább.

- Már értem, miért vagy ilyen magányos.

- Miért lennék magányos?

- Mert senki sem jön a közeledbe. Talán ha néha mosolyognál, még barátaid is lennének.

Ryouma letette a kanalat, és összekulcsolt ujjai mögé rejtette az arca alsó felét, és így válaszolt.

- Miből gondolod, hogy nincsenek barátaim?

Yuriko körülnézett.

- Nem is tudom... Talán mert senki sem ül az asztalodnál rajtad kívül... 

- Most is itt ülsz, nem?

- De én...

A lány egy kicsit tétovázott. Ilyen mogorva, cinikus és hűvös alakkal még talán életében nem beszélt.

- Nézd, mondd ki, ha bajod van velem, és ne kerülgesd itt a forró kását!

- Nincs nekem semmi bajom veled, csak próbálok barátkozni, ennyi!

Ryouma lehunyta a szemét, és egy kis idő után megint hümmögött, és folytatta a táplálkozást. Yuriko is csak vállat vont, és visszamerült az ebédjébe. Fura alaknak tartotta Ryoumát már első ránézésre is, de nem tehetett ellene semmit. Két paddal mögötte ült. 

- Ne! Hagyjatok!

Hirtelen nagy mozgolódás támadt a folyosón, ami a menzára vezetett, és egy diák repült be az ajtón. Ránézésből Yuriko még nem tudta ki az, de a ruhái alapján az évfolyamtársuk volt. Három tagbaszakadt alak jött be a repülő emberke után, felnyalábolták a földről, és a falhoz nyomták, mozdulni sem hagyva.

- Ezek mit csinálnak... ?

- A szokásos... Takeshin megint nincs sapka.

Ryouma szenvtelen válasza kicsit felbosszantotta a lányt. Látta jól, hogy senki, még a tanárok sem mernek a jelenetbe beleavatkozni.

- Miféle alja népség csinál ilyet? Miért bántják?

- Csak amiért minden felsőbb éves bántja a fiatalabbakat, ha erősebbnek érzik magukat a kelleténél. Takeshi nap mint nap áldozatává válik ennek a dolognak, és aki bele mer avatkozni, az is így jár.

- Mindenki így jár?

- Mindenki.

Yuriko kicsit akkor is aggódva nézte a jelenetet, és azt is jól látta, hogy Takeshi több ütést és rúgást is elszenved, és a három alak minden felmenőjét emlegette, és szerencsétlen fiúnak esélye sem volt szabadulni.

- Én ezt nem tudom tovább nézni...

Yuriko felállt, Ryouma pedig nem is akarta megállítani. Odament az embercsomóhoz, és rúgott egyet a hozzá legközelebb eső alakba.

- Hé! Hagyjátok abba!

Erre az megfordult, és lökött rajta egyet.

- Eredj innen kislány, nem kell itt hősködni!

Yuriko erre paprika vörös lett a dühtől, és most még nagyobbat rúgott az ellenszenves alak térde tájára, mire az felordított, megfordult és elkapta a lányt a karjánál fogva, a falhoz szorította és elkezdett a szoknyája körül matatni.

- Na megállj! Veled majd másképp bánok el!

Yuriko csak sikítozott, de mindenki döbbenten bámult ki a fejéből, mintha nem is akarnák felfogni, mi történik. Yuriko csak azt érezte, hogy a nálánál sokkal erősebb alak lassan letépi róla a szoknyáját, és már a blúzával matat.

- Ne! Hagyj! Mit csinálsz?!

- Megmondtam, téged is lerendezlek!

Yurikonak két dolog forgott a fejében: Vagy nyilvánosan megalázni akarja azzal, hogy letépi a ruháit, és maga után vonszolja az egész iskola szeme láttára, vagy rosszabb... Elkezdett veszettül kapálózni, és sikerült belemarnia a szemébe, mire az a falhoz nyomta, és lényegében a lelkét is kipréselte belőle.

- Ez nagyon rossz ötlet volt!

Yuriko már az ájulás küszöbén volt a levegőhiány miatt, és elkeseredetten motyogni próbált valamit, de nem jött ki a hang a száján. Az őt falhoz szorító alak sátáni vigyorral épp folytatni akarta, amit elkezdett, de valaki elképesztő erővel megragadta hátulról, és szabályosan áthajította a legközelebbi asztal fölött, úgy hogy csak nyekkent.

- Mi... ?

Yuriko megfordult, és meglepve látta, ahogy Ryouma különösebb teketóriázás nélkül nyakon kapja a két másik alakot, és úgy összezördíti, hogy csak úgy kongott a fejük, majd ezek is repültek az asztalon túlra.

- Ry-... Ryouma... -san... ?

Yuriko maga sem értette, miért mondta neki ilyen tiszteletteljesen, de Ryouma nem is figyelt rá. A három alak visszatámadott, gondolván, hogy csak a meglepetés erejével hatott rájuk, de Ryouma egy széket rúgott a másik lábai közé, amiben hasra esett, és két apró fehér tárgy repült ki a szájából, majd véreset köpött. Sikerült kitörnie két fogát. Egy horog kivédése után elkapta a második lábát, és kirántotta alóla, majd a harmadikat lefejelte, mire az megtántorodott, és hanyatt esett, megint át az asztalon.
- A francba! Tűnjünk innen!
A három bajkeverő eleget kapott, és most menekülőre fogták. Ryouma alaposan ellátta a bajukat, és most a két kirepült fogat szedte össze a földről, majd fintorogva megjegyezte.
- Ezt itt hagyták...
Majd a döbbent csenddel mit sem törődve leült, és evett tovább. Ez a hidegvérrel véghezvitt jelenet mindenkit megdöbbentett, és most végre Yuriko is visszaült a helyére. Annyit azért elvárt volna tőle, hogy legalább felsegíti a földről.
- Nem felejtettél el valamit?

- Nem tudom, miről beszélsz.

Yuriko a torkát köszörülte, mire emez felnézett rá, és egy megvető fintorral válaszolt.

- Mit fintorogsz? Nem azért, de elég kellemetlen így ülni itt!

Yuriko blúzáról a gombok mind leszakadtak menet közben. A Kendője hiányzott, a szoknyáját össze kellett fogja, hogy egyáltalán fent maradjon. A haja kócos volt, a körmei alatt emberi bőr és vérminták, amiket a balhé közepette szedett össze, az arcán elkenődött vérfolt, ami nem a sajátja volt, hanem a kitört fogú alak köpte rá, és ő eltörölte.

- Őszinte részvétem...

- Csak ennyi? És mi lesz vele?

A szerencsétlenül járt srácra mutatott, aki még mindig a falnál ült, látszólag eszméletlenül. Ryouma fújt egy nagyot, és felkelt. A lány hátára terítette a dzsekijét, aki gyorsan belebújt, majd felnyalábolta az eszméletlen fiút, és elindult előre.

- Yuriko, igaz? Gyere te is! Irány az iskolaorvos!

Miután Yurikot megvizsgálták, és kiderült, hogy nincs nagyobb baja, ő és Ryouma elindultak hazafelé, mivel akkorra már az utolsó órák is véget értek, a fiúnak meg már nem, a lánynak még nem volt semmilyen klubtevékenysége, amiben részt vegyen. Yuriko most már új egyenruhában, kicsit megilletődve ballagott a nála majdnem egy fejjel magasabb fiú mellett, és hangosan tűnődött.

- Szép kis helyzet mondhatom... Azt hittem, ez a megye legjobb iskolája...

- Az is volt valamikor. Mára már minden megváltozott... Ma már "ölj, hogy ne öljenek meg" szabályok szerint folyik itt az élet.

- És azok az alakok?

- Egy banda tagjai, akik rendszeresen bejönnek ide randalírozni. Elvileg ide járnak, gyakorlatilag lógósok, akiket csak az iskola jelenkori szabad szabályai engednek még itt lenni.

Yuriko egy kicsit eltűnődött ezen a kimerítő helyzetelemzésen, de hamar felfigyelt egy csapatnyi árnyékra, akik az útjukat állták. Ahogy felnézett, három ismerős arcot is látott köztük.

- Ő volt az!

A csapatot egy jókora alak vezette, aki láthatóan rokonságban állt a kitört fogú fickóval.

- Szóval ez a nyápic vert így össze titeket? Nem szégyellitek magatokat?!

A másik három behúzta a nyakát, de ettől emez előlépett, és a kezében lévő Baseball ütővel Ryoumára mutatott.

- Hogy hívnak kölyök?!

- Miért fontos?

Emez átvetette a vállán az ütőt, és pökhendin visszapökte:

- Hogy tudjam, mit véssek a sírodra!

- Nagy marha vagy, ha azt hiszed, hogy megfélemlítesz!

Erre emez kicsit felkapta a vizet, és jókorát akart sújtani Ryouma fejére.

- Ne pofátlankodj, te kis mocsok! Szétverem a fejed!

Ryouma nagy nyugodtan várta, miközben emez vészjóslóan közelgett, és Yuriko már emelte is fel a jobbját, hogy valamiként közbelépjen, mikor a behunyt szemű Ryouma elkapta az ütőt, és egy jól irányzott ütéssel eltörte azt a gyenge pontjánál. A kezében az ütő feje, az ellenfele kezében a markolata maradt.

- Mi a... ?!

- Wow!

Ryouma most teljes nyugalomban kinyitotta a szemét, és halálos nyugalommal a hangjában kezdte a mondókáját.

- Nem lennék a Kendo mestere, ha egy ilyen eltalálna.

- Kendo... Mestere... ?

Yurikonak még a szava is elállt. Ryouma aligha volt idősebb nála, és mesternek titulálta magát. Ki tudja honnan, de a fiú most egy Shinait húzott elő, majd az épp mellettük lévő szertárból egy másikat hajított az ellenfelének.

- Ha minden áron harcot akarsz, használd inkább ezt!

Emez nem tudta mire vélni a dolgot, de Ryouma testtartása, az, ahogy a Shinait nem a hagyományos stílusban, hanem markolatával felfelé, szinte a hóna alá csapva tartotta, miközben a baljával kihívóan intett neki, az agya azonnal elfutott dühvel, és nekirontott. Az első csapást könnyedén elkerülte, majd egy laza mozdulattal maga elé tartva a bambuszkard lapját, védte a másodikat, majd megperdítette azt, és most már rendesen tartva egy oldalvágással oldalba kapta.

- Hidari-Do! Érvényes találat!

Ez megdöbbentette Yurikot is, és a bandát is, mire a bandavezér eszement dühében elsuhintott egy csapást épp Ryouma arca előtt, emez megint a fura tartással egyet perdült, és lesújtott a csuklójára.

- Kote! Érvényes találat!

A következő pillanatban már csapott is le a fejére, ezzel befejezve a nem túl hosszú, és elég egyoldalú párbajt.

- Men! Vesztettél!

Nem ütött nagyot, és csak lapjával, de emez annyira megijedt, hogy mozdulni sem tudott ez után. Yuriko is csak szépen elslisszolt a térdre rogyott bandavezér mellett, és kisuhant a kapun, mielőtt megint baj lett volna.

- Ez nem volt semmi! Hogy csináltad?

- Egyszerű alapfogások Kendoban.

- Nekem nem úgy tűnt. Láttam már Kendo edzést és vívást is élőben, és te kicsit máshogy csinálod...

- Ez talán azért van, mert ez az én stílusom.

Yuriko kicsit elgondolkodva nézte Ryouma arcát, de az most is rezzenéstelen maradt, mint egy kőszoboré. Mikor elváltak egymástól, behúzódott egy sarokba, és a kabátja ujját felhúzva az ezüst alapon kék karkötőjén megnyomott valamit, majd ennyit mondott.

- Megvan az emberünk!