6. fejezet
Reggel nyűgösen ébredek. Alszok, ameddig csak
tudok, még jó, hogy hat ébresztő van a telefonomba elmentve, amik nem hagynak
visszamerülni az álmaimba.
Gyors zuhany és öltözködés után indulok a rendelőbe.
Minden időpontra várok valakit, remélem, hogy gyorsan el fog telni a nap
ezáltal, mivel így nem lesz üres időm gondolkodni és szégyenkezni.
A szobám vagy irodám, ki minek nevezi, egy kis,
silány lyuk volt, amikor megkaptam, de most már nagyon kellemes. Nem lenne
szabad, de én nem bírtam ki, és saját pénzből vettem magamnak egy kényelmes
fotelt, amiben ülök, illetve én nem íróasztalnál beszélgetek a nőkkel, hanem
egy kávézó asztal mellett, egymással szemben ülve. Teával, kávéval, illetve
vízzel szoktam megkínálni őket, hogy oldjam a feszültségüket.
Hozzám azok a nők jönnek, akik nem akarják, vagy
valamilyen ok miatt nem tudják megtartani magzatukat, és az elvétel mellett
döntenek, azok a műtét előtt két alkalommal velem beszélgetnek. Én hallgatom
meg őket és bizonyos szinten tőlem várják a feloldozást. Én nem ítélem el őket,
és elfogadom a döntésüket, nőként nem is érzek jogot rá, hogy ítélkezzem,
hiszen bármelyik aktív szexuális életet élő nő ,kortól függetlenül, kerülhet
ilyen helyzetbe. Ezen én még szerencsére nem mentem keresztül, bár egyszer
kellett bevennem eseményutáni tablettát és már attól is bűntudatom volt. Én nem
lennék erre képes, bár biztos van az az élethelyzet, amiben ez mellett
döntenék. Soha ne mondjuk, hogy soha.
Az első asszony már másodszor jön hozzám. A
szokásos ,,méhen belüli eszköztől félek, gyógyszert elfelejtem mindig bevenni,
a férjem meg nem húz gumit” típusú nő ül le velem szembe. Kitöltöm a papírjait,
ejtünk pár szót a kórházba szükséges dolgokról és a műtétről és még kitérünk a
jövőbeli védekezés lehetőségeire is, illetve, hogy műtét után pár héttel
tényleg menjen el nőgyógyászhoz kontrollra, és beszéljék át a választott megelőzési
módot az orvosával.
A következő eset szintén mindennapinak számít.
Tizenhatéves lány, anyukával jön, kiszakadt a gumi. Ebből az utóbbi a kérdőjeles,
hiszen vagy kiszakadt, vagy leesett, vagy nem is volt gumi. Korai szakaszban
van. Látszik rajta, hogy gyorsan túl akar esni a dolgokon, anyuka szintúgy.
Ennyi idős korban, illetve, hogy még nem szült, azért veszélyes tényezők ezek,
mert növelhetik a műtét utáni meddőség kialakulását, bár a mai fejlett
orvostechnikával, ritkán fordul ilyen elő. Kíváncsi lennék, hogy az apja és a
párja tudja-e, hogy itt van. Szemét dolognak tartom elhallgatni a gyerek apja
elől az egészet, és a háta mögött műtétre menni. Hiába kiskorú valószínű ő is,
akkor is jobb megtudni előtte, és esetleg végigkísérni a lányt az úton, mint
később a fejéhez vágni. Olyankor tényleg már csak gyilkosságnak fogja fel az
ember, akit kihagytak a döntéshozatalból. A lány apja pedig biztos kudarcnak élné
meg az egészet, hibáztatva a feleségét, a lányát, a világot és benne engem is.
Érdekes még az ilyen anya-lánya találkozóknál,
hogy az anya nekem mondja el, hogy csalódott a gyerekében, de igazából saját
magában csalódik, és rossz anyának tartja magát, aki nem figyelt a gyermekére.
Igen, tényleg nehéz felelősséggel lenni valaki iránt, aki hormonjaitól túlfűtve
nem bír az alfelén megülni. Remélem, nem kell ezt sem átélnem majd. Én már most
is próbálom Nanát úgy nevelni, hogy mindent meg tudjunk beszélni és mindent
megkérdezhet. Már tudja mi a menstruáció, milyen kellékei vannak, illetve
tisztában van vele, hogy a babákat nem a gólya hozza, illetve nem a boltban
veszik. Csak reménykedni tudok, hogy a hormonjai nem veszik el az eszét majd
egy olyan pillanatban.
A további három eset nem tartogatnak semmi
érdekeset, viszont az utolsó időpontra érkező lányt rögtön felismerem, és bár
még csak álarcban látott pénteken, látom rajta, hogy tökéletesen tisztában van
vele, hogy ki vagyok.
- Szia! – nyögi megszeppenten a péntek esti
utolsó lány, Anna.
- Szia! Foglalj helyet! – ültetem le a profik
nyugalmával. Légzéssel próbálom kizárni döbbenetemet. De ő is ember, nem
ítélkezek, nem szabad ítélkeznem, és túlzottan kíváncsinak sem lennem, bár az
vagyok tagadhatatlanul.
- Miben segíthetek? – indítom el a beszélgetést,
bár biztos nem tőzsdei tanácsokra van szüksége.
- Terhes vagyok! – mondja egyszerűen.
- Értem…. és mit szeretnél? – nem kell kiegészítenem
a mondatot, érti, mivel kapcsolatban kérdezem. Szegény hasonló sorsú nőknek ez
minden gondolatuk.
- Nem szeretném megtartani. – kimondja, amit
mindig elvárok, hogy kimondjanak.
Nekik kell kiadni ezt magukból, nem szabad nekem
sem kikövetkeztetni, sem a szájába adni a szavakat.
- Megkérdezhetem, hogy miért nem? – újabb
szokásos kérdés.
- Mert nem. – zárja rövidre.
- Védekezés mellett fogant? – újabb szokásos
kérdés.
- Nem védekeztem. – süti le a szemét szégyenében.
- Javítalak, TI nem védekeztetek, a szexhez két
ember kell, és a másik ugyanúgy felelős a dologért. – újabb sablonmondat a
kincstárból. Felelős érte, de egy babához ketten kellenek, ne sajnáljuk a másik
felet, ő is ugyanúgy hibás.
- Köszönöm! – mondja könnyezve.
- Nincs mit köszönni. Az apa tud róla, hogy itt
vagy?
- Dehogy is. – mondja kicsit hőbörögve, de még
mindig szemeit törölgetve.
- Szerinted mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy
teherbe ejtett? - kíváncsiskodok tovább.
- Nem tudom. – őszintének hangzik, olyan hátsó
gondolatok nélküli kijelentésnek.
- De mégis. Örülne, kiabálna, fejét a falba verve
dühöngene, téged hibáztatna, magát tépné, hátat fordítva másik országba
menekülne, mégis? De úgy is közelíthetünk a végkifejlethez, hogy mióta ismered
az apát?
- Gyerekkorunk óta.
- Hát akkor viszont tudnod kellene, hogy mit
reagálhatna rá?
- Örülne valószínűleg, aztán dühöngene magán és
rajtam, aztán elképzelhető, hogy kinyírná a családom.
- Nem hiszem, hogy egy ilyenért kinyírnának
valakit, felnőtt nő vagy, jogod van eldönteni, hogy kivel fekszel le és kinek
szülsz gyereket nem?
- Sajnos én úgy érzem, hogy nincs. Ha én nem
vetetem el, akkor a családom fogja kiszedni belőlem, és ha kiderül, kitől van, őt
is kicsinálják, hidd el. Nem véletlen akartam úgy ismerkedni nálatok, ahogy
szerettem volna. Titokban.
- Jól sikerült az este különben? – terelem kicsit
félre a szót.
- Ó, igen. Jól éreztem magam, és megismerkedtem
valakivel, akivel hétvége fele együtt is fogok vacsorázni. Úgy hallottam, hogy
a beavatkozás egy nap alatt megvan, és utána otthon pihenhetek, nem kell bent
maradnom. – tér vissza a tárgyhoz.
- Sajnos első alkalommal, a nem szült nőknél egy
elő-beavatkozás végett egy éjszakát bent kell tölteni, aztán következő nap a műtét,
és utána délután, ha nincs semmi gond, tényleg hazamehetsz.
- Értem… - mondja elgondolkodva.
- Miért nem mondod meg neki? Pár év van a hátam
mögött, és hidd el, bűntudatod lesz, ha nem mondod el neki, és a tudta nélkül
döntesz. Az ő gyereke is, önzőség elhallgatni. Nem tudhatod, mennyire törnéd
össze lelkileg. Elképzelhető, hogy ő is az elvétel mellett dönt, de lehet
hajlandó a támaszod lenni. És hidd el, szükséged lesz rá, mert hiába a te
döntésed, ami szerinted mindennél jobb, de akkor is meg fog rázni a dolog. –
Arról nem is beszélek, hogy ha kifog egy nővért vagy egy orvost, akinek rossz napja
van, akkor még az pluszba meg fogja viselni, és tényleg kell valaki, aki meghallgatja
majd a panaszáradatát.
- És mi van akkor, ha akarja? – kérdezi félénken.
- Akkor megbeszélitek. Lehet, hogy egy jó
kapcsolat alapja lesz, régen ismeritek egymást, azt mondtad, és biztos van egy
vonzalom köztetek, ha összehoztatok egy babát. Vagy túl rózsaszín vagyok és
ennél zordabbak voltak a körülmények? - célzok esetleges elhallgatott erőszakos
megnyilvánulásokra.
- Nem, kettesben maradtunk egy este. A bátyámat
várta, ő a testvérem legjobb barátja, és hát megtörtént. Régen odavoltam érte,
de aztán felnőttem. Bátyám úgy is megölne mindkettőnket, ha kiderülne, így nem
is próbálkoztam nála, a mostani alkalom meg csak úgy jött. – végére már
mosolyog.
- Próbálj meg beszélni vele, de ne mondd el, hogy
voltál nálam, csak a tényeket közöld. Nem is kérdeztem hányadik hétben vagy?
- Hatodik hétben. Még benne vagyok az időben.
- Igen, de ne várd meg az utolsó pillanatot.
- Rendben.
- Rendben, akkor pénteken, ha még mindig nem
akarod megtartani, gyere el ugyanebben az időpontban és akkor beszélgetünk, jó?
Lehet, addig megtalálod a megoldást. Lehet úgy fog hozzád ragaszkodni, hogy
soha többé el sem enged, ha pedig a műtét mellett döntötök, akkor abban is
támogathat. - mondom neki együtt érző hangon.
- Rendben, köszönöm! Akkor pénteken. – mosolyog
már.
Remélni merem csak, hogy sikerül megoldani az
életét szegénynek. Péntek este imádták a férfiak, gyönyörű nő, de egy gyerek a
mi világunkban ijesztő kolonc, hiszen nem biztosított a bármikori rendelkezésre
állás. Viszont, ha az apa úgy vélekedik, ahogy remélem, akkor akár boldogan is
élhet egy társadalmilag jobban elfogadott kapcsolati sémában. Mondjuk, a
gyerekvállaláshoz olyan férfi is kell.
Vajon Ron hogy áll a gyerektémával?
De már hessegetem is el a gondolatot, hiszen
azóta sem keresett, pedig megígérte, vagyis odavetette, mint a kutyának. Annak
is érzem magam egy kidobott kutyának, egy elhasznált rongynak.
A hét többi napja hamar eltelik, futni már nem
mentem a héten, szégyelltem magam nagyon, de vásárlás és olvasás remekül
kikapcsolt délutánonként. Észre sem veszem és újra péntek, újra rendezvény, de
ez most sima beszélgetős este, semmi ismerkedés, semmi vendégelőadó, csak a
régi keménymag.
A nap gyorsan eltelt. Amikor elkezdtem dolgozni,
meg kellett tanulnom nem belegondolni abba, hogy mi történik a műtőbe, és nem
nagyon magamra venni a sorsokat. Pedig itt jól látja az ember, hogy mennyi sors
van. Emlékszem egy nőre.
Sírva jött. Szülinapi ajándékának tekintette a
várandóságát, várt baba volt, de 8 hetes korában kiderült, hogy a már élő
gyermeke nagyon beteg. Sokat gondolkodott, hogy mit tegyen, végül a férjével a
műtét mellett döntöttek. Nem tudott volna 100 %-ban a gyermeke mellett lenni,
pluszba nem akarta a magzatát sem tönkretenni a rengeteg stresszel,
idegeskedéssel, fájdalommal. Szerintem a Földön ezt minden érző ember megértené.
De ő nem mondta el a háttér információt senkinek, nem akarta, hogy sajnálják,
így sajnos átélte azt, amit senkinek nem kívánok, egy rossz napját élő orvost,
és egy rossz napját élő időpontot adó nővért, aki kérdés nélkül ítélkezett felette,
és ezzel még jobban összetörve szegény asszonyt. És kitudja hány ugyanilyen élethelyzetben
lévő nő megy keresztül ezen nap mint nap.
A nap érdekessége viszont, hogy Anna nem jött
vissza. Reméltem, ez azt jelenti, hogy meg tudták beszélni a dolgokat, nem
pedig rosszat jelent.
Szokásos szín, de új ruha, a heti szerzeményem.
Mesterem oldalán beszélgetünk vendégeinkkel a nagyteremben mindenféle
hétköznapi témáról, persze néha szexualitást is érintő megjegyzéssel, csipkelődéssel.
Úgy élvezem, hogy laza tudok lenni férfitársaságban, nem kell attól tartanom,
hogy mit fog gondolni a mellettem álló rólam, mennyire fogja flörtölésnek
tartani a viselkedésemet, vagy már rögtön megcsalásnak látni, hogy fesztelenül
beszélgetek más férfiakkal. De ez is az én hibám volt. Ha az elején leszögezem,
hogy azzal és úgy beszélek, ahogy akarok, akkor lehet megszokta volna, bár
kétlem, előbb rágta volna le valamelyik kezét.
Ugyanez vonatkozik az ,,oda megyek, ahova akarok”
nézetemre is. Mondjuk ilyen szabályokkal, tuti nincs ma nekem a lányom, mert
szerintem két hetet sem húztuk volna le, nemhogy kilenc évet.
Nyakam bizsergése húz vissza a jelenbe. Hátra
fordulok, majd Mesteremtől bocsánatot kérve elindulok a bizsergést kiváltó
személy felé, most nem ússza meg, megmondom neki a véleményemet. Összegyűjtöm
magamban minden lelki erőmet, már sokszor elképzeltem, ha legközelebb
találkozunk, finoman, de odaszúrósan vita és veszekedés nélkül fogom elmondani
neki a véleményemet az egészről, hogy kihasznál, hogy megaláz, hogy szórakozik
velem, és ezt nem teheti.
- Szia Áron, rég láttalak. – kezdem cinikusan.
- Ne is folytasd, ülj le, kértem neked italt,
alkoholmentes. – és én, mint egy jól képzett Golden Retriever, leülök a
mellette lévő székre az említett ital elé, ami most szerintem a jutalomfalatom.
- Van programod hétvégére? – kérdezi lazán. Én a
széken ülve kihúzom magam, és értetlenül nézek rá, majd megrázom a fejem, hogy nincs.
Jó kutya.
- Rendben, ha ennek itt vége, azt akarom, hogy
menj fel, és szedj össze pár dolgot, amire szükséged lehet holnapig, nem kell
átöltöznöd sem, aztán gyere el velem egy helyre. - és most mintha hipnotizálna
a szemeivel, úgy néz az enyémbe, én meg, mint egy féleszű csitri, csak
bólintok, fel sem fogom, hogy mindezt akarja tőlem és nem kéri. Parancsolja, én
pedig boldogan ugrom és teszek eleget neki. Az elgondolt, többször
átfogalmazott beszédemnek befellegzett. Elnyelte a rózsaszín köd, ami belepte
az agyamat, ennek a csodálatosan kékes-zöld szempárnak egyetlen pillantására.
- Ja, és ne aggódj azon, hogy hova megyünk, és
mit csinálunk, vigyázni fogok rád, ne félj, szombat délutánra legkésőbb itthon
leszel, ígérem. Terveztél valamit különben a szombat estére, vagy együtt majd
kitaláljuk? - hadarja egy szuszra, gondolom, hogy a túlgondolkodásom
akadályozza.
- Jól alkalmazkodom, bármi jó lesz. - felelem
természetesen, hiszen tényleg így van, ezt csináltam egész életemben.
Mindenkihez alkalmazkodtam.
- Nem erre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy mit
szeretnél illetve volt-e valamilyen terved? – már lekezelőbb, kioktatóbb
hangja.
- Tényleg minden helyzetben feltalálom magam és
szívesen próbálok ki új dolgokat.
- Tényleg? Valahogy sejtettem. - mondja cinikusan,
gondolom eszébe jutott neki a hétfő délután. - De mégis miket szeretsz? –folytatja,
miközben szemöldöke az égbe szökik, és huncut mosoly jelenik meg ajkain.
Elmenjek én ezzel az emberrel bárhova is? Nem is ismerem, de valamiért bízok
benne mégis, de mi van, ha csak kihasznál, és tényleg egy numerát lát bennem,
aki szebbé tudja tenni a hétvégéjét. Ezt tisztáznom kell vele mielőbb, gondolom
magamba.
- Szeretek olvasni, sétálni, filmet nézni, de
kirándulni és kiállításokra járni is, konkrét programom pedig nem volt a
hétvégére. –zárom rövidre. - Véleményed szerint mi az én szerepem itt? –
kérdezem hirtelen, magamnál tartva a beszélgetés irányítását, miközben a
kezemben tartott poharat bámulom.
- Hát, ahogy az Ügyvéd Úr mondta, segítesz neki
ebben-abban, és remélem, hogy ez pusztán szakmai jellegű segítségnyújtás. –
válaszol őszintén, miközben ő is a poharát nézi.
- Az én oldalamról tudok csak nyilatkozni, és
megnyugtatlak, hogy részemről pusztán szakmai jellegű. – mondom kicsit sértődötten,
de kicsit megnyugodva is, bár a Mesterem megnevezésre megint összerezzenek. Nem
is tudom, miért válaszolok egyáltalán, még a feltételezése is sértő. Valahogy
elgyengülök tőle, mindenre válaszolnék, bármit kérdezhetne, muszájnak érzem,
csak a hangját hallhassam, és hogy csak rám figyeljen, az mindenért kárpótol.
- De így rendben, akartam tudni, hogy tényleg
tisztán látsz-e és nem gondolsz rólam mást, nekem ez fontos volt. – muszáj volt
kimondatnom vele is, hogy nincs miért harmadik személyt belegondolnia a kettőnk
dolgába. Vajon az ő oldalán van feleség vagy barátnő? Olyan hülye vagyok, hogy
én mindig mindent tálcán nyújtok át, cserébe pedig semmit nem kérek.
- Én várni foglak itt a pultnál, és indulunk, ha
végeztél. Gondolom, még a vendégeiddel kell foglalkoznod. – néz végig a termen.
- Igen, jól gondolod. - és már fel is állok, hogy
elvegyüljek a vendégek között, de közben már rág belülről a gondolat, hogy
Mesterem mit fog gondolni rólam, ha megtudja, hogy vele töltöm az estét. Most
én sem nézek rá vissza, miközben visszasétálok az álldogáló és üldögélő emberek
közé, Mesterem oldalára.
Szerencsére minden vendég hamar távozik, Mesterem
is elköszön, jó éjszakát kíván, bár pici bűntudatom van, hogy nem mondtam el
neki a hétvégi programom.
Biztos látja, hogy Áron még marad, gondolhatja,
hogy nem Patrik kedvéért teszi mindezt. Végül is ő mondta, hogy pihenjek és
foglalkozzak magammal. Azt hiszem, azt teszem most. Hiába nem vagyok biztos
abban, hogy Mesterem hogy néz rám, nem akarok a végére járni, félek a felém
nézve negatív választól, így én továbbra is apaképnek tartom őt számomra, és
ehhez tartom magam. Közben pedig boldoggá tesz a tudat, hogy Áronnal lehetek.
Szememmel keresem Ront, és azonnal meg is
találom. Egymás szemébe nézve állunk egy darabig, aztán csak bólintok felé, és
eltűnök a teremből.
Elég gyors pakoló vagyok, nem tudom, mit tervez,
ezért viszek valami szexit is, meg kényelmeset is. Parfüm, fogkefe, telefontöltő,
gyógyszer, másra nincs szükségem. Van itthon egy doboz óvszerem. Állok és nézem
a fiókban hosszasan, de aztán úgy döntök a hétfőre gondolva, hogy már úgy is
mindegy.
Leérek, de be sem kell mennem teljesen a terembe.
Táskámmal a vállamon megállok, és csak szemmel kommunikálunk. Ahogy meglát, int
a mixernek, fizet, és már jön is felém, folyamatosan a szemembe nézve, majd a
derekamat átölelve megfordít, és ajtóhoz kísér, én pedig szívem szerint tovább
bámulnám, bár akkor tuti leesnék a lépcsőről. Odafigyelve is képes vagyok erre.
Koordináció nulla.
Bele fogok esni megint ugyanabba a hibába, mint
mindig, ha férfiről van szó.
És később, ha így, ha úgy alakulnak a dolgok,
akkor is el fogom veszíteni az irányítást az életem felett, mert gyenge vagyok,
mellette pedig még gyengébb. Rég nem volt dolgom férfival és kapcsolatok
tekintetében is csak két példám van, amikkel nem szívesen kérkednék. Vajon ebből
egyáltalán lesz valaha is kapcsolat? Akarok én kapcsolatot vele? Amikor
elváltam, megfogadtam, soha többé férfit, de a szükség törvényt bont, na meg
azok a szemek is.
Csendben megyünk le a lépcsőn a mélygarázsba,
majd az autója távirányítóján megnyomja a nyitógombot és egy Tesla lámpái
villannak fel. Valahogy nem is tudtam más típusú autóban elképzelni. Én is
nézegettem ezt a fajtát, de hát soha nem lesz annyi felesleges pénzem, hogy
ilyet vegyek magamnak, viszont tudom, hogy hamarosan nekem is megérné
elektromos autót vásárolnom az olcsóbb fenntarthatóság és a változó törvényi
jogszabályok miatt, melyek segítségével, ha későn döntenék, elképzelhető, hogy
a nyakamon marad a mostani kis, csajos autóm. A környezetvédelemről ne is
beszéljünk.
Az utas oldalhoz kísér, majd átmegy a vezetőoldalra,
én nem mozdulok, nem nyitom ki az ajtót, nem ülök be, csak tekintetemmel
kísérem végig mozdulatait, majd ő is átnéz rám az autó felett, és megint érzem
azt a csiklandozó bizsergést odabent, majd ahogy minden szőrszálam az égnek áll
ettől a tekintettől. Kikészíti a testem a tekintetével.
Hirtelen mozdul, alig tudom követni. A következő
pillanatban az autó ajtaja a hátamba nyomódik, ahogy nekiprésel a testével,
miközben gyönyörű ívelt száját az én ajkaimra szorítja, és nyelvével utat keres
az enyémhez. Kezeivel derekamat és hátamat simogatja keményen, néha belemarva bőrömbe.
Majd nagyon lassan visszahúzódik, kapkodva vesszük a levegőt, homlokát a
homlokomnak szorítja. Édes lehelete csiklandozza az arcom, de nem alkohol
szagúan, tehát nem whisky-t ivott, ahogy gondoltam volna róla.
- Szerintem szállj be a kocsiba, mert itt teszlek
a magamévá a mélygarázsba a kocsinak döntve. – dörmögi mélyebb hangon.
- Még egy felvétel rólam, már nem változtatna
semmin szerintem. –felelem vakmerően, csukott szemmel, de kicsit megremeg a
hangom a belülről mardosó szégyentől.
Felnevet, majd szórakozott hangon válaszol, mikor
már a tekintetét próbálnám keresni, de homlokát az enyémnek szorítja továbbra
is, szemét pedig csukva tartja:
- Nem készült felvétel, kikapcsoltam a rendszert,
és tanunk sem volt, mert kiküldtem addig a srácot, amíg bent voltam. Akkor
jöhetett vissza, amikor te is kimentél a teremből, hiszen tudtam, hogy utánam
úgy sem fogsz tudni tovább futni. – mondja továbbra is nekem dőlve, közben
vállaimat cirógatja, masszírozza finoman. Nem tudok rá megharagudni, hogy
ennyire beképzelt volt, és mindent így eltervezett előre, ennyire magabiztosan.
Kicsit hátrahúzom a fejem, hogy a szemébe tudjak
nézni, ha végre kinyitja azokat.
- Hogy tudtad elintézni? – kérdezem meglepetten,
de valamennyire hálásan is, nem hiányzott, hogy a recepciós fiú végignézze a
szégyen sétámat.
- Tőlem bérlik a helyet. A recepciós pedig nagyon
szívesen kiment fél órára levegőzni. - feleli egyszerűen, már végre nyitott
szemmel, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Értem. – mosolygom meg válaszát, miközben
hitetlenül fejemet ingatom.
- Ülj be, elviszlek valahova. - És ellép tőlem,
kinyitja nekem az ajtót.
- Hova megyünk? - kérdezem, miközben beülök és
bekötöm magam.
- Gondtalanul ismerkedünk. – feleli sokat sejtetően,
majd rám csukja az ajtót.
Nézem erős testét, ahogy megkerüli elölről az
autót, majd beül mellém, beköti magát, rám néz, majd kezemet szájához emelve
megcsókolja a kézfejemet. Ettől úgy érzem, hogy értékes vagyok, hogy
megbecsülnek, és mellette biztonságban érzem magam.
Elindulunk, és én most az egyszer nem az utat
nézem, ahogy szoktam, amikor utas vagyok, hanem csak őt, az arcát, a szemét, az
orra vonalát, a száját, a borostáját, a haja vonalát, ahogy az arcát keretezi,
az izmos nyakát, ahogy az ereket látom rajta, ahogy néha nyel, és az
ádámcsutkája megmozdul. Aztán érzem, hogy testem ellazul, és miközben elnyom az
álom és becsukom a szemem, őt látom utoljára.
13 megjegyzés:
Köszönöm hogy olvashattam!
Köszönöm, nagyon jó.Ne hagyd abba.
köszi, már alig vártam :)
Köszönöm !Igazán tehetséges vagy.Remélem tovább is olvashatom .
Nagyon tetszik, a történet egyre jobban alakul. Nagyon várom a következő részt. Köszönöm, hogy megosztod velünk.
Nagyon jó! Köszönöm!
Várom a folytatást!
Mikor kapunk folytatást? Nagyon tetszik és már nagyon várom! :-D
Szívesen olvastam a történetet, várom a folytatást. Köszönöm, hogy az elsők között olvashatom.
Nagyon várom a folytatást. Nagyon jó! Csak így tovább
Szia, nagyon tetszik. Varom a folytatast :)
Szeretnék érdeklődni, hogy számíthatunk-e folytatásra? - Kedves Szerző, ha olvasod, kérlek ne hagyj minket kétségek között, mondj valamit nekünk :)
Napok kérdése és az ekonyvbazar.hu oldalon elérhetővé válik. :)
https://ekonyvbazar.hu/termek/12/lena-sliver--toreken-barsony
Megjegyzés küldése