Lena Sliver - Törékeny bársony

6. fejezet

Reggel nyűgösen ébredek. Alszok, ameddig csak tudok, még jó, hogy hat ébresztő van a telefonomba elmentve, amik nem hagynak visszamerülni az álmaimba.

Gyors zuhany és öltözködés után indulok a rendelőbe. Minden időpontra várok valakit, remélem, hogy gyorsan el fog telni a nap ezáltal, mivel így nem lesz üres időm gondolkodni és szégyenkezni.

A szobám vagy irodám, ki minek nevezi, egy kis, silány lyuk volt, amikor megkaptam, de most már nagyon kellemes. Nem lenne szabad, de én nem bírtam ki, és saját pénzből vettem magamnak egy kényelmes fotelt, amiben ülök, illetve én nem íróasztalnál beszélgetek a nőkkel, hanem egy kávézó asztal mellett, egymással szemben ülve. Teával, kávéval, illetve vízzel szoktam megkínálni őket, hogy oldjam a feszültségüket.

Hozzám azok a nők jönnek, akik nem akarják, vagy valamilyen ok miatt nem tudják megtartani magzatukat, és az elvétel mellett döntenek, azok a műtét előtt két alkalommal velem beszélgetnek. Én hallgatom meg őket és bizonyos szinten tőlem várják a feloldozást. Én nem ítélem el őket, és elfogadom a döntésüket, nőként nem is érzek jogot rá, hogy ítélkezzem, hiszen bármelyik aktív szexuális életet élő nő ,kortól függetlenül, kerülhet ilyen helyzetbe. Ezen én még szerencsére nem mentem keresztül, bár egyszer kellett bevennem eseményutáni tablettát és már attól is bűntudatom volt. Én nem lennék erre képes, bár biztos van az az élethelyzet, amiben ez mellett döntenék. Soha ne mondjuk, hogy soha.

Az első asszony már másodszor jön hozzám. A szokásos ,,méhen belüli eszköztől félek, gyógyszert elfelejtem mindig bevenni, a férjem meg nem húz gumit” típusú nő ül le velem szembe. Kitöltöm a papírjait, ejtünk pár szót a kórházba szükséges dolgokról és a műtétről és még kitérünk a jövőbeli védekezés lehetőségeire is, illetve, hogy műtét után pár héttel tényleg menjen el nőgyógyászhoz kontrollra, és beszéljék át a választott megelőzési módot az orvosával.

A következő eset szintén mindennapinak számít. Tizenhatéves lány, anyukával jön, kiszakadt a gumi. Ebből az utóbbi a kérdőjeles, hiszen vagy kiszakadt, vagy leesett, vagy nem is volt gumi. Korai szakaszban van. Látszik rajta, hogy gyorsan túl akar esni a dolgokon, anyuka szintúgy. Ennyi idős korban, illetve, hogy még nem szült, azért veszélyes tényezők ezek, mert növelhetik a műtét utáni meddőség kialakulását, bár a mai fejlett orvostechnikával, ritkán fordul ilyen elő. Kíváncsi lennék, hogy az apja és a párja tudja-e, hogy itt van. Szemét dolognak tartom elhallgatni a gyerek apja elől az egészet, és a háta mögött műtétre menni. Hiába kiskorú valószínű ő is, akkor is jobb megtudni előtte, és esetleg végigkísérni a lányt az úton, mint később a fejéhez vágni. Olyankor tényleg már csak gyilkosságnak fogja fel az ember, akit kihagytak a döntéshozatalból. A lány apja pedig biztos kudarcnak élné meg az egészet, hibáztatva a feleségét, a lányát, a világot és benne engem is.

Érdekes még az ilyen anya-lánya találkozóknál, hogy az anya nekem mondja el, hogy csalódott a gyerekében, de igazából saját magában csalódik, és rossz anyának tartja magát, aki nem figyelt a gyermekére. Igen, tényleg nehéz felelősséggel lenni valaki iránt, aki hormonjaitól túlfűtve nem bír az alfelén megülni. Remélem, nem kell ezt sem átélnem majd. Én már most is próbálom Nanát úgy nevelni, hogy mindent meg tudjunk beszélni és mindent megkérdezhet. Már tudja mi a menstruáció, milyen kellékei vannak, illetve tisztában van vele, hogy a babákat nem a gólya hozza, illetve nem a boltban veszik. Csak reménykedni tudok, hogy a hormonjai nem veszik el az eszét majd egy olyan pillanatban.

A további három eset nem tartogatnak semmi érdekeset, viszont az utolsó időpontra érkező lányt rögtön felismerem, és bár még csak álarcban látott pénteken, látom rajta, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy ki vagyok.

- Szia! – nyögi megszeppenten a péntek esti utolsó lány, Anna.

- Szia! Foglalj helyet! – ültetem le a profik nyugalmával. Légzéssel próbálom kizárni döbbenetemet. De ő is ember, nem ítélkezek, nem szabad ítélkeznem, és túlzottan kíváncsinak sem lennem, bár az vagyok tagadhatatlanul.

- Miben segíthetek? – indítom el a beszélgetést, bár biztos nem tőzsdei tanácsokra van szüksége.

- Terhes vagyok! – mondja egyszerűen.

- Értem…. és mit szeretnél? – nem kell kiegészítenem a mondatot, érti, mivel kapcsolatban kérdezem. Szegény hasonló sorsú nőknek ez minden gondolatuk.

- Nem szeretném megtartani. – kimondja, amit mindig elvárok, hogy kimondjanak.

Nekik kell kiadni ezt magukból, nem szabad nekem sem kikövetkeztetni, sem a szájába adni a szavakat.

- Megkérdezhetem, hogy miért nem? – újabb szokásos kérdés.

- Mert nem. – zárja rövidre.

- Védekezés mellett fogant? – újabb szokásos kérdés.

- Nem védekeztem. – süti le a szemét szégyenében.

- Javítalak, TI nem védekeztetek, a szexhez két ember kell, és a másik ugyanúgy felelős a dologért. – újabb sablonmondat a kincstárból. Felelős érte, de egy babához ketten kellenek, ne sajnáljuk a másik felet, ő is ugyanúgy hibás.

- Köszönöm! – mondja könnyezve.

- Nincs mit köszönni. Az apa tud róla, hogy itt vagy?

- Dehogy is. – mondja kicsit hőbörögve, de még mindig szemeit törölgetve.

- Szerinted mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy teherbe ejtett? - kíváncsiskodok tovább.

- Nem tudom. – őszintének hangzik, olyan hátsó gondolatok nélküli kijelentésnek.

- De mégis. Örülne, kiabálna, fejét a falba verve dühöngene, téged hibáztatna, magát tépné, hátat fordítva másik országba menekülne, mégis? De úgy is közelíthetünk a végkifejlethez, hogy mióta ismered az apát?

- Gyerekkorunk óta.

- Hát akkor viszont tudnod kellene, hogy mit reagálhatna rá?

- Örülne valószínűleg, aztán dühöngene magán és rajtam, aztán elképzelhető, hogy kinyírná a családom.

- Nem hiszem, hogy egy ilyenért kinyírnának valakit, felnőtt nő vagy, jogod van eldönteni, hogy kivel fekszel le és kinek szülsz gyereket nem?

- Sajnos én úgy érzem, hogy nincs. Ha én nem vetetem el, akkor a családom fogja kiszedni belőlem, és ha kiderül, kitől van, őt is kicsinálják, hidd el. Nem véletlen akartam úgy ismerkedni nálatok, ahogy szerettem volna. Titokban.

- Jól sikerült az este különben? – terelem kicsit félre a szót.

- Ó, igen. Jól éreztem magam, és megismerkedtem valakivel, akivel hétvége fele együtt is fogok vacsorázni. Úgy hallottam, hogy a beavatkozás egy nap alatt megvan, és utána otthon pihenhetek, nem kell bent maradnom. – tér vissza a tárgyhoz.

- Sajnos első alkalommal, a nem szült nőknél egy elő-beavatkozás végett egy éjszakát bent kell tölteni, aztán következő nap a műtét, és utána délután, ha nincs semmi gond, tényleg hazamehetsz.

- Értem… - mondja elgondolkodva.

- Miért nem mondod meg neki? Pár év van a hátam mögött, és hidd el, bűntudatod lesz, ha nem mondod el neki, és a tudta nélkül döntesz. Az ő gyereke is, önzőség elhallgatni. Nem tudhatod, mennyire törnéd össze lelkileg. Elképzelhető, hogy ő is az elvétel mellett dönt, de lehet hajlandó a támaszod lenni. És hidd el, szükséged lesz rá, mert hiába a te döntésed, ami szerinted mindennél jobb, de akkor is meg fog rázni a dolog. – Arról nem is beszélek, hogy ha kifog egy nővért vagy egy orvost, akinek rossz napja van, akkor még az pluszba meg fogja viselni, és tényleg kell valaki, aki meghallgatja majd a panaszáradatát.

- És mi van akkor, ha akarja? – kérdezi félénken.

- Akkor megbeszélitek. Lehet, hogy egy jó kapcsolat alapja lesz, régen ismeritek egymást, azt mondtad, és biztos van egy vonzalom köztetek, ha összehoztatok egy babát. Vagy túl rózsaszín vagyok és ennél zordabbak voltak a körülmények? - célzok esetleges elhallgatott erőszakos megnyilvánulásokra.

- Nem, kettesben maradtunk egy este. A bátyámat várta, ő a testvérem legjobb barátja, és hát megtörtént. Régen odavoltam érte, de aztán felnőttem. Bátyám úgy is megölne mindkettőnket, ha kiderülne, így nem is próbálkoztam nála, a mostani alkalom meg csak úgy jött. – végére már mosolyog.

- Próbálj meg beszélni vele, de ne mondd el, hogy voltál nálam, csak a tényeket közöld. Nem is kérdeztem hányadik hétben vagy?

- Hatodik hétben. Még benne vagyok az időben.

- Igen, de ne várd meg az utolsó pillanatot.

- Rendben.

- Rendben, akkor pénteken, ha még mindig nem akarod megtartani, gyere el ugyanebben az időpontban és akkor beszélgetünk, jó? Lehet, addig megtalálod a megoldást. Lehet úgy fog hozzád ragaszkodni, hogy soha többé el sem enged, ha pedig a műtét mellett döntötök, akkor abban is támogathat. - mondom neki együtt érző hangon.

- Rendben, köszönöm! Akkor pénteken. – mosolyog már.

Remélni merem csak, hogy sikerül megoldani az életét szegénynek. Péntek este imádták a férfiak, gyönyörű nő, de egy gyerek a mi világunkban ijesztő kolonc, hiszen nem biztosított a bármikori rendelkezésre állás. Viszont, ha az apa úgy vélekedik, ahogy remélem, akkor akár boldogan is élhet egy társadalmilag jobban elfogadott kapcsolati sémában. Mondjuk, a gyerekvállaláshoz olyan férfi is kell.

Vajon Ron hogy áll a gyerektémával?

De már hessegetem is el a gondolatot, hiszen azóta sem keresett, pedig megígérte, vagyis odavetette, mint a kutyának. Annak is érzem magam egy kidobott kutyának, egy elhasznált rongynak.

A hét többi napja hamar eltelik, futni már nem mentem a héten, szégyelltem magam nagyon, de vásárlás és olvasás remekül kikapcsolt délutánonként. Észre sem veszem és újra péntek, újra rendezvény, de ez most sima beszélgetős este, semmi ismerkedés, semmi vendégelőadó, csak a régi keménymag.

A nap gyorsan eltelt. Amikor elkezdtem dolgozni, meg kellett tanulnom nem belegondolni abba, hogy mi történik a műtőbe, és nem nagyon magamra venni a sorsokat. Pedig itt jól látja az ember, hogy mennyi sors van. Emlékszem egy nőre.

Sírva jött. Szülinapi ajándékának tekintette a várandóságát, várt baba volt, de 8 hetes korában kiderült, hogy a már élő gyermeke nagyon beteg. Sokat gondolkodott, hogy mit tegyen, végül a férjével a műtét mellett döntöttek. Nem tudott volna 100 %-ban a gyermeke mellett lenni, pluszba nem akarta a magzatát sem tönkretenni a rengeteg stresszel, idegeskedéssel, fájdalommal. Szerintem a Földön ezt minden érző ember megértené. De ő nem mondta el a háttér információt senkinek, nem akarta, hogy sajnálják, így sajnos átélte azt, amit senkinek nem kívánok, egy rossz napját élő orvost, és egy rossz napját élő időpontot adó nővért, aki kérdés nélkül ítélkezett felette, és ezzel még jobban összetörve szegény asszonyt. És kitudja hány ugyanilyen élethelyzetben lévő nő megy keresztül ezen nap mint nap.

A nap érdekessége viszont, hogy Anna nem jött vissza. Reméltem, ez azt jelenti, hogy meg tudták beszélni a dolgokat, nem pedig rosszat jelent.

Szokásos szín, de új ruha, a heti szerzeményem. Mesterem oldalán beszélgetünk vendégeinkkel a nagyteremben mindenféle hétköznapi témáról, persze néha szexualitást is érintő megjegyzéssel, csipkelődéssel. Úgy élvezem, hogy laza tudok lenni férfitársaságban, nem kell attól tartanom, hogy mit fog gondolni a mellettem álló rólam, mennyire fogja flörtölésnek tartani a viselkedésemet, vagy már rögtön megcsalásnak látni, hogy fesztelenül beszélgetek más férfiakkal. De ez is az én hibám volt. Ha az elején leszögezem, hogy azzal és úgy beszélek, ahogy akarok, akkor lehet megszokta volna, bár kétlem, előbb rágta volna le valamelyik kezét.

Ugyanez vonatkozik az ,,oda megyek, ahova akarok” nézetemre is. Mondjuk ilyen szabályokkal, tuti nincs ma nekem a lányom, mert szerintem két hetet sem húztuk volna le, nemhogy kilenc évet.

Nyakam bizsergése húz vissza a jelenbe. Hátra fordulok, majd Mesteremtől bocsánatot kérve elindulok a bizsergést kiváltó személy felé, most nem ússza meg, megmondom neki a véleményemet. Összegyűjtöm magamban minden lelki erőmet, már sokszor elképzeltem, ha legközelebb találkozunk, finoman, de odaszúrósan vita és veszekedés nélkül fogom elmondani neki a véleményemet az egészről, hogy kihasznál, hogy megaláz, hogy szórakozik velem, és ezt nem teheti.

- Szia Áron, rég láttalak. – kezdem cinikusan.

- Ne is folytasd, ülj le, kértem neked italt, alkoholmentes. – és én, mint egy jól képzett Golden Retriever, leülök a mellette lévő székre az említett ital elé, ami most szerintem a jutalomfalatom.

- Van programod hétvégére? – kérdezi lazán. Én a széken ülve kihúzom magam, és értetlenül nézek rá, majd megrázom a fejem, hogy nincs. Jó kutya.

- Rendben, ha ennek itt vége, azt akarom, hogy menj fel, és szedj össze pár dolgot, amire szükséged lehet holnapig, nem kell átöltöznöd sem, aztán gyere el velem egy helyre. - és most mintha hipnotizálna a szemeivel, úgy néz az enyémbe, én meg, mint egy féleszű csitri, csak bólintok, fel sem fogom, hogy mindezt akarja tőlem és nem kéri. Parancsolja, én pedig boldogan ugrom és teszek eleget neki. Az elgondolt, többször átfogalmazott beszédemnek befellegzett. Elnyelte a rózsaszín köd, ami belepte az agyamat, ennek a csodálatosan kékes-zöld szempárnak egyetlen pillantására.

- Ja, és ne aggódj azon, hogy hova megyünk, és mit csinálunk, vigyázni fogok rád, ne félj, szombat délutánra legkésőbb itthon leszel, ígérem. Terveztél valamit különben a szombat estére, vagy együtt majd kitaláljuk? - hadarja egy szuszra, gondolom, hogy a túlgondolkodásom akadályozza.

- Jól alkalmazkodom, bármi jó lesz. - felelem természetesen, hiszen tényleg így van, ezt csináltam egész életemben. Mindenkihez alkalmazkodtam.

- Nem erre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy mit szeretnél illetve volt-e valamilyen terved? – már lekezelőbb, kioktatóbb hangja.

- Tényleg minden helyzetben feltalálom magam és szívesen próbálok ki új dolgokat.

- Tényleg? Valahogy sejtettem. - mondja cinikusan, gondolom eszébe jutott neki a hétfő délután. - De mégis miket szeretsz? –folytatja, miközben szemöldöke az égbe szökik, és huncut mosoly jelenik meg ajkain. Elmenjek én ezzel az emberrel bárhova is? Nem is ismerem, de valamiért bízok benne mégis, de mi van, ha csak kihasznál, és tényleg egy numerát lát bennem, aki szebbé tudja tenni a hétvégéjét. Ezt tisztáznom kell vele mielőbb, gondolom magamba.

- Szeretek olvasni, sétálni, filmet nézni, de kirándulni és kiállításokra járni is, konkrét programom pedig nem volt a hétvégére. –zárom rövidre. - Véleményed szerint mi az én szerepem itt? – kérdezem hirtelen, magamnál tartva a beszélgetés irányítását, miközben a kezemben tartott poharat bámulom.

- Hát, ahogy az Ügyvéd Úr mondta, segítesz neki ebben-abban, és remélem, hogy ez pusztán szakmai jellegű segítségnyújtás. – válaszol őszintén, miközben ő is a poharát nézi.

- Az én oldalamról tudok csak nyilatkozni, és megnyugtatlak, hogy részemről pusztán szakmai jellegű. – mondom kicsit sértődötten, de kicsit megnyugodva is, bár a Mesterem megnevezésre megint összerezzenek. Nem is tudom, miért válaszolok egyáltalán, még a feltételezése is sértő. Valahogy elgyengülök tőle, mindenre válaszolnék, bármit kérdezhetne, muszájnak érzem, csak a hangját hallhassam, és hogy csak rám figyeljen, az mindenért kárpótol.

- De így rendben, akartam tudni, hogy tényleg tisztán látsz-e és nem gondolsz rólam mást, nekem ez fontos volt. – muszáj volt kimondatnom vele is, hogy nincs miért harmadik személyt belegondolnia a kettőnk dolgába. Vajon az ő oldalán van feleség vagy barátnő? Olyan hülye vagyok, hogy én mindig mindent tálcán nyújtok át, cserébe pedig semmit nem kérek.

- Én várni foglak itt a pultnál, és indulunk, ha végeztél. Gondolom, még a vendégeiddel kell foglalkoznod. – néz végig a termen.

- Igen, jól gondolod. - és már fel is állok, hogy elvegyüljek a vendégek között, de közben már rág belülről a gondolat, hogy Mesterem mit fog gondolni rólam, ha megtudja, hogy vele töltöm az estét. Most én sem nézek rá vissza, miközben visszasétálok az álldogáló és üldögélő emberek közé, Mesterem oldalára.

Szerencsére minden vendég hamar távozik, Mesterem is elköszön, jó éjszakát kíván, bár pici bűntudatom van, hogy nem mondtam el neki a hétvégi programom.

Biztos látja, hogy Áron még marad, gondolhatja, hogy nem Patrik kedvéért teszi mindezt. Végül is ő mondta, hogy pihenjek és foglalkozzak magammal. Azt hiszem, azt teszem most. Hiába nem vagyok biztos abban, hogy Mesterem hogy néz rám, nem akarok a végére járni, félek a felém nézve negatív választól, így én továbbra is apaképnek tartom őt számomra, és ehhez tartom magam. Közben pedig boldoggá tesz a tudat, hogy Áronnal lehetek.

Szememmel keresem Ront, és azonnal meg is találom. Egymás szemébe nézve állunk egy darabig, aztán csak bólintok felé, és eltűnök a teremből.

Elég gyors pakoló vagyok, nem tudom, mit tervez, ezért viszek valami szexit is, meg kényelmeset is. Parfüm, fogkefe, telefontöltő, gyógyszer, másra nincs szükségem. Van itthon egy doboz óvszerem. Állok és nézem a fiókban hosszasan, de aztán úgy döntök a hétfőre gondolva, hogy már úgy is mindegy.

Leérek, de be sem kell mennem teljesen a terembe. Táskámmal a vállamon megállok, és csak szemmel kommunikálunk. Ahogy meglát, int a mixernek, fizet, és már jön is felém, folyamatosan a szemembe nézve, majd a derekamat átölelve megfordít, és ajtóhoz kísér, én pedig szívem szerint tovább bámulnám, bár akkor tuti leesnék a lépcsőről. Odafigyelve is képes vagyok erre. Koordináció nulla.

Bele fogok esni megint ugyanabba a hibába, mint mindig, ha férfiről van szó.

És később, ha így, ha úgy alakulnak a dolgok, akkor is el fogom veszíteni az irányítást az életem felett, mert gyenge vagyok, mellette pedig még gyengébb. Rég nem volt dolgom férfival és kapcsolatok tekintetében is csak két példám van, amikkel nem szívesen kérkednék. Vajon ebből egyáltalán lesz valaha is kapcsolat? Akarok én kapcsolatot vele? Amikor elváltam, megfogadtam, soha többé férfit, de a szükség törvényt bont, na meg azok a szemek is.

Csendben megyünk le a lépcsőn a mélygarázsba, majd az autója távirányítóján megnyomja a nyitógombot és egy Tesla lámpái villannak fel. Valahogy nem is tudtam más típusú autóban elképzelni. Én is nézegettem ezt a fajtát, de hát soha nem lesz annyi felesleges pénzem, hogy ilyet vegyek magamnak, viszont tudom, hogy hamarosan nekem is megérné elektromos autót vásárolnom az olcsóbb fenntarthatóság és a változó törvényi jogszabályok miatt, melyek segítségével, ha későn döntenék, elképzelhető, hogy a nyakamon marad a mostani kis, csajos autóm. A környezetvédelemről ne is beszéljünk.

Az utas oldalhoz kísér, majd átmegy a vezetőoldalra, én nem mozdulok, nem nyitom ki az ajtót, nem ülök be, csak tekintetemmel kísérem végig mozdulatait, majd ő is átnéz rám az autó felett, és megint érzem azt a csiklandozó bizsergést odabent, majd ahogy minden szőrszálam az égnek áll ettől a tekintettől. Kikészíti a testem a tekintetével.

Hirtelen mozdul, alig tudom követni. A következő pillanatban az autó ajtaja a hátamba nyomódik, ahogy nekiprésel a testével, miközben gyönyörű ívelt száját az én ajkaimra szorítja, és nyelvével utat keres az enyémhez. Kezeivel derekamat és hátamat simogatja keményen, néha belemarva bőrömbe. Majd nagyon lassan visszahúzódik, kapkodva vesszük a levegőt, homlokát a homlokomnak szorítja. Édes lehelete csiklandozza az arcom, de nem alkohol szagúan, tehát nem whisky-t ivott, ahogy gondoltam volna róla.

- Szerintem szállj be a kocsiba, mert itt teszlek a magamévá a mélygarázsba a kocsinak döntve. – dörmögi mélyebb hangon.

- Még egy felvétel rólam, már nem változtatna semmin szerintem. –felelem vakmerően, csukott szemmel, de kicsit megremeg a hangom a belülről mardosó szégyentől.

Felnevet, majd szórakozott hangon válaszol, mikor már a tekintetét próbálnám keresni, de homlokát az enyémnek szorítja továbbra is, szemét pedig csukva tartja:

- Nem készült felvétel, kikapcsoltam a rendszert, és tanunk sem volt, mert kiküldtem addig a srácot, amíg bent voltam. Akkor jöhetett vissza, amikor te is kimentél a teremből, hiszen tudtam, hogy utánam úgy sem fogsz tudni tovább futni. – mondja továbbra is nekem dőlve, közben vállaimat cirógatja, masszírozza finoman. Nem tudok rá megharagudni, hogy ennyire beképzelt volt, és mindent így eltervezett előre, ennyire magabiztosan.

Kicsit hátrahúzom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, ha végre kinyitja azokat.

- Hogy tudtad elintézni? – kérdezem meglepetten, de valamennyire hálásan is, nem hiányzott, hogy a recepciós fiú végignézze a szégyen sétámat.

- Tőlem bérlik a helyet. A recepciós pedig nagyon szívesen kiment fél órára levegőzni. - feleli egyszerűen, már végre nyitott szemmel, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Értem. – mosolygom meg válaszát, miközben hitetlenül fejemet ingatom.

- Ülj be, elviszlek valahova. - És ellép tőlem, kinyitja nekem az ajtót.

- Hova megyünk? - kérdezem, miközben beülök és bekötöm magam.

- Gondtalanul ismerkedünk. – feleli sokat sejtetően, majd rám csukja az ajtót.

Nézem erős testét, ahogy megkerüli elölről az autót, majd beül mellém, beköti magát, rám néz, majd kezemet szájához emelve megcsókolja a kézfejemet. Ettől úgy érzem, hogy értékes vagyok, hogy megbecsülnek, és mellette biztonságban érzem magam.

Elindulunk, és én most az egyszer nem az utat nézem, ahogy szoktam, amikor utas vagyok, hanem csak őt, az arcát, a szemét, az orra vonalát, a száját, a borostáját, a haja vonalát, ahogy az arcát keretezi, az izmos nyakát, ahogy az ereket látom rajta, ahogy néha nyel, és az ádámcsutkája megmozdul. Aztán érzem, hogy testem ellazul, és miközben elnyom az álom és becsukom a szemem, őt látom utoljára.