Lena Sliver - Törékeny bársony

4. fejezet

Álmomban puhát érzek a testem alatt, a félhomályban csak egy szempárt figyelek, vagy most ébren vagyok? Érzem hátul a hajam húzását, majd érzem, ahogy a maszkom szorítása enyhül, amit Tinának ezek szerint sikerült becsomózni, nem levenni, fájt, tehát nem álmodom. Végül érzem, ahogy elhagyja az arcom. Majd az a csodálatos szempár egyre közelít hozzám, keze az arcomat simítja, majd vastag, húsos ajkakat érzek a számon, ismét magával ragad az öntudatlanság, és mostmár biztos, hogy álmodok.

Napfény ébreszt, elfelejtettem behúzni a hálószobám üvegfalának függönyét. Aztán lassan eszembe jutnak a tegnapi nap eseményei. Hogy Nana elment nyaralni, hogy megint megszólt az apja, hogy az ismeretlen, gyönyörűszemű idegen táncolni hívott, majd milyen arrogáns volt, én meg faképnél hagytam. Aztán megcsodálhattam a barátnőm formás fenekét kefélés közben, aztán… A torkomhoz kapok, fáj, ahogy hozzá érek, remélem nem maradt foltos, mert akkor sálat kell majd hordanom, amíg el nem múlik, vagy le kell alapozózni, gondolom át gyorsan a lehetőségeimet. Aztán eszembe jut még valami, hogy ringatva a karjaiban tartott annak a különleges szempárnak a tulajdonosa, illetve, hogy szája az enyémen pihent. Megérintem a szám, majd visszacsukom a szemem. Nem álmodtam.

Aztán kipattan a szemem és megáll a szívem egy percre. Felrántom a takarómat. Fehérnemű van rajtam, a ruhámnak nyoma sincs. Felpattanok. Meg kell tudnom, mi történt az éjjel, lerohanok a lépcsőn a földszintre. Tinát veszem észre, ahogy a tegnapi ruhájában a kanapémon alszik egy pléddel betakarózva. Hozzárohanok, rángatni kezdem.

- Ébredj! Kérlek, ébredj! És mond, hogy nem hagytál egyedül vele tegnap éjjel. – kérem könyörgő hangon, de közben igazából nem is lett volna ellenemre, ha őszinte akarok lenni magamhoz, csak szerettem volna magamnál lenni közben.

- Kivel nem hagytalak egyedül? – kérdezi ébredezve, álmos hangon.

- Hát vele, azzal a férfival. – mondom türelmetlenül.

- Jaaaa! Te Ronra gondolsz. - mondja mosolyogva, de még mindig alszik szerintem.

- Ez meg milyen név? – kérdezem döbbenten. Valami komolyabbra számítottam.

- Gondolom becenév. – tűnődik csukott szemmel, rekedtes hangon.

- Mi történt este, miután… - keresem a szavakat.

- Miután elájultál a karjaiban, mint valami romantikus regény főhősnője? – kérdezi komolyságot erőltetve az arcára immár nyitott szemmel felém fordulva, de látom rajta, hogy másodpercek kérdése és kitör belőle a nevetés. Igen, eddig bírta. Hangosan kinevet.

- Megijedtem, minden előjött régről is. – mondom komolyan, szomorú hangon és már nem nevet, tudja min mentem át, sima családon belüli erőszak lelki fajtája, megspékelve dobálózással és néha torokszorítással, lökdösődéssel, mint a legtöbb családba, csak onnan nem kerülnek ki az ilyen szégyenfoltok, mert valljuk be, ilyennel ritkán büszkélkedik az ember.

- Sajnálom, mutasd a nyakad. – felemelem a fejem és úgy forgatom körbe, hogy minden oldalról jól lássa.

- Jól elintézett az a paraszt, de foltot nem hagyott. 
Szerencse, hogy időben visszaértünk. Alex éppen kikísért valakit, mert gondjai voltak a mélygarázsból való kijutással. Rohantam megkeresni, amikor láttam, hogy nem odavaló figurák ülnek a pultnál. Patrik intett a fejével, hogy kint keressem. Mikor kiabáltam neki, Ron is hallotta, ő is épp indulni készült, pont a kocsijába akart beszállni. Mikor visszaértünk, Ron a téged fojtogatónak esett neki, Patrik a másikkal küzdött még mindig, a vendégek érdekes módon nagyon észre sem vették, hogy a fiúk kirakták azt a két ficsúrt ajtón kívülre, téged pedig Ron emelt fel, amikor nekem nem válaszoltál. Megmutattam neki hol laksz, én engedtem be a kulcsommal, amit te adtál. Felvitt és lefektetett, olyan tehetetlennek tűnt, nagyon ideges volt. Megnyugtattam, hogy itt maradok veled, és hazaküldtem, mondtam neki, hogy ma érdeklődhet majd felőled. Megadtam neki a számod, ha nem gond. – mondja lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ismeretlen férfiaknak osztogatja a telefonszámom, közben a körmeit piszkálja, nézegeti, miközben ujjait hol szétfeszíti, hol összezárja.

- Megöllek. – mondom neki, de már nevetek rajta. Izgalommal tölt el a várakozás, hogy vajon fog-e jelentkezni, vagy nem is érdeklem igazán, csak a stressz beszélt belőle és tegnap láttam utoljára? Most ezen fogok kattogni egész nap, vagy még tovább, ha nem keres.

Miután Tinával kávéztunk és teljesen kiveséztük Alex mindent elsöprő férfiúi erejét, barátnőm távozott. Lakásban való pakolászás és egy alapos fürdő után elkezdtem készülődni minden hónap utolsó előtti szombatján esedékes vacsorára a Mesteremmel, ez pedig a mai szombat volt.

Az étterembe mindig taxival megyek, hiába van autóm, így a kényelmesebb. Mesterem mindig csak email-t küld, hogy a szokott helyen a szokott órában szokott napon találkozni szeretne velem. Ma egy egyszerű fekete koktélruhát húzok. Semmi strassz, semmi flitter. Csak fekete magas sarkú cipő hegyes orral és egy egyszerű arany nyaklánc a nagymamámtól kapott medállal.

Amikor férjhez mentem, Ő elvárta tőlem, hogy válasszak közte és a családom között. És én az elvártnak megfelelően, el is fordultam a családomtól. Amikor a dédnagymamám nevét, az Albinát akartam adni a lányomnak, akkor is harc volt ez végett, hogy ennyire a családi kötelékben ragadtam, és hogy minek kell ilyen ostoba nevet adni, és ez sértés az ő családjára nézve, hogy azt nem vesszük figyelembe a névválasztáskor. Aztán közöltem vele, hogy a szülőszobán úgy is engem fognak megkérdezni, nem őt. Látta, hogy szélmalomharcot vív velem, így belenyugodott ebbe a számomra különleges női névbe. Így tudtam adózni a család fontossága iránti tiszteletnek és nagymamámnak is örömet tudtam okozni, hogy az édesanyja nevét kapja a dédunokája, bár a kapcsolattartást a háta mögött intéztem továbbra is, így már nem piszkált emiatt. Mondjuk, szerintem inkább féltékeny volt, hogy a mi családunk összetartó, ami az ő rokonságáról nem igazán volt elmondható, de úgy gondolom, ez az ő hibája is volt részben.

Gyorsan haladok a taxival, ilyenkor mindig nagyon gyér a forgalom a városban. Szeretek nézelődni. Ez is az egyik ok, hogy taxizom, mert vezetés közben erre nem lenne lehetőségem.

Mikor belépek a megszokott étterembe, csak a saját vezetéknevemet kell mondanom a recepción, és már kísérnek is az asztalhoz. Mesterem utánam érkezik pár perccel, vállaimat oldalról megszorítva üdvözöl, majd leül velem szembe. Arcából semmit nem tudok kiolvasni. Pincér jön, gyorsan felveszi a rendelésünket, hiszen kívülről tudjuk már az étlapot és már el is tűnik.

- Szép esténk van. – jegyzem meg oldva a feszültségemet. Jó kezdésnek tűnik. Eddig a szalvétájával volt elfoglalva, most rám néz, szinte leszúr a tekintetével.

- Az. Miért nem hívott fel reggel és mondta el rögtön, hogy mi történt? – vág rögtön a közepébe. Én pedig a nyakamhoz kapok, amin szerencsére én sem tudtam foltot felfedezni, így se sálra, sem alapozóra nem volt szükségem az utcára menetelhez.

- Tudja, mindent sikerült megoldani, nem láttam szükségét neki, hogy felizgassam ilyesmikkel. – mentem a mentenivalót, közben pedig szépen mosolyogni próbálok.

- Aggódtam magáért Léna. - mondja erős, mély érces hangján.

- Jól vagyok. – mondom és próbálom én is elhinni, bár tudom, hogy múltbeli dolgok miatt mélyen megrázott az esti atrocitás.

- Nem úgy látom. – ezzel már nem vitatkozok. - Patrik és Alex is elmondta, hogy mi történt. Le kell zárnia a múltat és meg kell erősítenie magát. Léna, ott maga irányít. Maga a vezető. Elhiszem, hogy ijesztő volt a helyzet, de itt az ájulást nem az a férfi okozta, hanem egy másik a múltból.

- Tudom, sajnálom, hogy gyenge voltam, már erős vagyok. Bizonyítanám is, ha engedné. Arra gondolok továbbra is, hogy szeretnék új dolgokat megtapasztalni, hogy megismerjem a határaimat. – próbálkozok sokadszorra az elmúlt hónapok alatt.

- Úgy gondolja, készen áll rá? – kérdezi, miközben ezüst drótkeretes szemüvegét igazgatja, majd végigsimít oldalt őszülő sötét haján. Fiatal korában nagyon helyes férfi lehetett, akiért döglöttek a nők. Most sem csúnya, csak az idősebb férfiakra soha nem tudtam úgy tekinteni. Most inkább tiszteletet parancsoló a jelenléte és a kinézete, főleg sötétszürke háromrészes öltönyében és fehér ingében ezüst nyakkendőjével. Még nem is nagyon láttam más ruhában, de talárban, egyszer. Farmerban vagy rövidnadrágban el sem tudnám képzelni őt.

- Igen, készen. Akarom. – mondom több elszántságot erőltetve a hangomba, hogy tényleg higgyen nekem. Csak hogy kit akarok ezzel meggyőzni, abban még én sem vagyok teljesen biztos.

- Majd meglátjuk. – zárja le a témát.

Ezután a vacsoránkkal foglalkozunk, ami idő közben megérkezett és Nanáról beszélgetünk, illetve az ő unokáiról és gyerekeiről, valamint a holnapi rendezvényről. Megdicsér, mert tetszik neki az ötlet, hogy bevonok nagyon diszkrét bútorkészítőket, bőrműveseket az estjeinkbe, persze titoktartási szerződés náluk is kötelező. Ők csak kipakolnak, elrendezik a műveiket, és névjegyet hagynak azok mellett, aztán távoznak. Ha vendégeinknek megtetszik valami, akkor felvehetik velük a kapcsolatot. Itt nincs vásárlás.

A vacsora végén elbúcsúzunk egymástól, mindig én megyek el először. Otthon az üres lakás vár az ajtó előtt egy halványrózsaszín rózsacsokorral, üzenet nélkül, és valamiért ettől nagyon magányosnak érzem magam. Mesterem biztos felvidítani akart vele, gondolom, de sajnos nálam ez máshogy csapódott le. Már ha ő küldte és nem más. Engem a remény rövid ideig éltet, aztán nem tudok lemondani róla és terhes lesz számomra fojtogatóan. Úgy döntök a könyveim nyújtotta biztonságba menekülök. Kényelmes otthoni ruhát húzok bő pólóval, és elhelyezkedek a bársony fotelembe egy hangulatomnak megfelelő könyvvel, aminek világába elmenekülhetek és a hősnő bőrébe bújhatok, megfeledkezve a saját problémáimról.

Órák múlva, már majdnem hajnalodik, amikor le tudom tenni a könyvet, visszatérek a valóságba és nehezen, de sikerül elaludnom.

Dél körül ébredek. Kapkodva készülődöm, mert egyre hívtam berendezkedni a művészeket, és takarítani a tisztaságért felelős céget, illetve közbe az italszállítókat is várom. Bő ülepű melegítőbe és testemhez tapadó fekete pólóba és fekete ujjközi papucsban rohanok le, kávé a kezembe, de muszáj lesz innom még egy csészével lent is, ha ezt kivégeztem. Kábának érzem magam, mind a sokáig tartó olvasás, mind a nyakamon érzett láthatatlan foltok, mind a magukkal hordozott történések miatt.

A takarítók már az ajtó előtt várnak, sűrű elnézések közepette engedem be őket, amíg dolgoznak, addig én a pultnál ülve az italkészletet tanulmányozom a papírjaimban. Lassan kezdenek szállingózni a kézművesek is. Gyors bemutatkozás után, a terem adottságaihoz mérten helyezem el őket és hagyom, hogy nyugodtan berendezkedjenek. A nagyobb bútorok csodálatosak. Régi faanyagból készültek. A bőr- és fémdíszítések pedig csak nekünk súg valami erotikusat, avatatlan szemeknek a design részét képező részletek. Egy egyszerű nappaliba is el lehetne helyezni őket műtárgyként. Nagymama még meg is dicsérné, aztán hogy a kis unokája mire használja zárt ajtók mögött, az már nem fájna a nagyinak. Mert amit nem tudsz, az nem fáj.

Visszagondolva az utolsó években hányszor használtam ezt az elvet. De nem tudtam mást tenni. Biztos, hogy pszichiátrián kötöttem volna ki, ha minden vágyamat megtagadom magamtól a volt férjem akaratának megfelelően. Pedig én csak szerettem elmenni egy héten egyszer a barátnőmmel kávézni, vagy egy héten kéthárom alkalommal futni egy edzőterembe, de ez nálunk mind elítélendő dolog volt. Hiszen a barátnők csak felvilágosítanak, új felfogást adnak, amivel megváltoztatnak rossz irányba, az edző terembe pedig biztos pasizni járnék. Mondjuk a barátnőknél meg lehet attól félt, hogy velük ugrom össze egy vibrátoros közös játék erejéig. És különben is a nőnek otthon a helye, hogy gyereket neveljen, takarítson, főzzön, mosson, ha kell, bevásároljon és elintézzen minden ügyet, amit ura és parancsolója rábíz, mellette persze dolgozzon is, mert kell a pénz. Ez olyan 5-6 évig aranyos is volt, de aztán borult a nézet, amikor már lelki terrorral próbálta rám kényszeríteni az akaratát, és az én szenvedésemről vagy nem vett tudomást, vagy el sem jutott a tudatáig, hogy min megyek keresztül mellette, miatta.

Megcsalás szóba sem jöhetett nálam, az nem fért bele az erkölcsi normáimba. Inkább már az egyedüllétre vágytam, amikor eldöntöttem, hogy elhagyom, hogy kipróbáljam magam, hogy milyen, ha egyedül vagyok a világban, amikor azt csinálok, amit akarok, és nincs kinek elszámolni a tetteimmel. Persze a lányommal együtt vágytam ezt tenni. Tudtam, hogy az egyedüllét több türelmet is jelent felé nézve, tehát neki is csak jobb, mint egy állandóan feszült boszorkánnyal együtt élni, akitől csak arra számíthat, hogy mindenért veszekszik vele, főleg ha apa anyára ideges, akkor anya rá lesz mérges mindenért.

Amikor visszatérek a merengésből, az egyik pad, amin bőrkapaszkodók és fém gyűrűk vannak, nagyon megragadja a szemem. Ezt már nem viszi haza az alkotója, döntöm el magamban. Megveszem.

Miután mindenki elkészült, távozott és be tudom zárni a termet, lassan baktatok fel a lakásomhoz a lépcsőházba. Az ajtóm előtt viszont meglepetés fogad. Egy gyönyörű vörös rózsacsokor hever a lábtörlőmön. Nem vagyok egy romantikus ember, sőt van az a pont, amikor émelygek a romantikus megnyilvánulásoktól, az erőltetett hegedűvel kísért vacsoráktól. Frusztrál, szorongással tölt el, aki szereti, az élvezze, de engem hagyjanak vele. A csokorba hiába keresem, nincs üzenet. Úgy sejtem, Mesterem ajándéka lehet megint, hiszen csak neki van kulcsa a főbejárathoz és távirányítója a mélygarázshoz, és csak ő tudja a címem, ha futárral küldeti, mondjuk a futár mindig kér aláírást, merengek tovább és közben mélyen belül remélem, hogy más is be tud jutni az épületbe, és számítok neki egy picit. A virágokat vízbe teszem, közben elkergettem az újabb reményeket a gondolataimból és már indulok is készülődni az estére.

Amikor a terembe visszatérek, még senki sincs ott a várt vendégek közül. A pultban Patrikkal egyeztetek, most nincs alkohol korlát. Szerencsére nem látok sajnálatot a szemében és nem is haragszik rám a pénteki beszédstílusomért. Alex is befut, ma Tina nem lesz jelen. Jobb is, nincs kedvem Mesteremnek magyarázni a kapcsolatukat, amiről magam is keveset tudok a szaftos részleteken és Alex mérettáblázatán kívül. És még valakiben reménykedek, hogy nem jelenik meg, pedig mélyen belül nagyon vágyom rá, de félek, hogy kellemetlen lenne a találkozás Mesterem jelenlétében.

Kis idő múlva megérkeznek az első vendégek. A termet szépen berendezték, elég időt hagytam nekik, hogy mindent kikészítsenek, ahogy megfelelőnek találták. Hétfőn reggel pedig jöhetnek a dolgaikért, a takarítószemélyzet majd segít nekik a csomagolásban. Hát igen, jó sok titoktartási szerződésünk van, az már biztos, és most tovább növeltük ezt a számot.

A mindenféle fenyítő eszköz és egyéb szexuális segédeszköz mellett érdekessége még az estének, hogy egy különböző drága és féldrágakövekkel dolgozó művész is bemutatja ma ékszereit, amiket, mint nyakörveket, gondolt el és alkotott meg Ds kapcsolatokhoz, már ha a kapcsolatban mind a két fél szeretné. Élőben még nem láttam ilyet viselni senkin, de külföldön állítólag szeretik a párok.

A vendégeink mindent megfoghatnak, megnézegethetnek, viszont vásárlásra csak később a művészek által kihelyezett névjegykártyákon szereplő elérhetőségen tudnak egyeztetni, hiszen a művészek közül senki sem lehet jelen, így megőrizhetjük vendégeink inkognitóját. Hiszen nem biztos, hogy aki akar vásárolni, az személyesen fogja mindezt megtenni, a telefon és az internet csodája ez a lehetőség.

Már sokan megérkeztek, sokan a feleségeikkel, hivatalos párjukkal vannak jelen, viszont vannak olyanok is, akik az itteni partnerüket hozták. Nekünk ebbe nincs jogunk beleszólni, és nem is akarunk. Nem ítélem el őket, mondjuk csinálni biztos, hogy nem tudnám, közösködni képtelen vagyok. De ha ez így jól működik az életükben, akkor nekem is jó.

Épp a következő díszkört tenném a vendégeink között és biztatnám őket italfogyasztásra, amikor nyílik az ajtó és Mesterem lép be rajta. Lassan vonul be, mindenkit végigmér. Sokan tisztelik, az itt jelenlévők számára egy olyan világot teremtett, ahol biztonságban vannak, és nem ítélik el őket, és a partnerkeresést is könnyebbé tette számukra ezen a módon, így ugyancsak biztonságban tartotta őket. Valamint a válogatott társasági kör miatt sem utolsó szórakozási helyet teremtettünk, ha az üzletkötési és ismeretségszerzési lehetőségeket nézzük. A város krémje van jelen, akik a háttérből tudják mozgatni a politikai és gazdasági szálakat. Közeledik felém, én pedig mosolyogva üdvözlöm. Hálás vagyok neki. Igen, ezt érzem iránta, hálát. Nem csak lakhelyet biztosított nekem és a kislányomnak, de jövedelem kiegészítést is és lelkileg is rendbe tett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Meghallgatott, tanácsot adott, vezet az általam helyesnek vélt úton.

Homlokon csókol, amikor hozzám ér, és elmosolyodik. Rövid őszülő hajával, arrogánsnak mondható arcával tiszteletet parancsol, mindenki féli, aki nem ismeri, és ebben nagyon sötét szemei sem segítik barátságosabbá tenni a megjelenését, a tekintetét, amit most végig hordoz a termen, majd ismét felém fordul.

- Szép estét! Szerencsésen megérkeztek Nanáék a hotelba délután?

- Igen, már nyaral a nagyszüleivel, küldtek sms-t, fürdeni fognak két héten keresztül. - mosolyodom el, hiszen biztos vagyok benne, hogy jól érzi magát a lányom a nagyszüleivel, akik annyira szeretik, és akiket annyira szeret. Pont három körül beszéltem velük az sms után és már ki is csomagoltak addigra, indultak fürdeni. Megbeszéltük, hogy minden nap délelőtt fogunk beszélni.

- Akkor két hétig csak magára tud figyelni Léna, használja ki ezt az időt, és töltse hasznosan, foglalkozzon magával és mozduljon ki. - nem parancsolja, szeretettel, gondoskodással teli hangon mondja, mert szerinte megérdemlem, és ezt érezteti is velem.

- Igyekezni fogok Mester, hogy kihasználjam ezt a pár napot és kipihenjem magam. - mondom minden tisztelettel felé nézve. Szeretek vele nagyon udvariasan beszélni, Ő értékeli ezt.

- Szépen berendezték a termet, érdekesek a bútorok, szeretem, amikor bátor, előítéletektől nem félő művészeknek van hol helyük bemutatni a tehetségüket. Szeretnék körülnézni, elkísérne? – közben már a karját nyújtja.

- Természetesen, örömmel. – felelem a legnagyobb alázattal és belé karolok. Ez megtévesztő lehet a vendégeknek, főleg, ha még Mesteremnek is szólítom, elég félrevezető. De ez is csak egy játék, és a vendégek tudtukon kívül élvezik, sőt példát is mutatunk nekik tiszteletadás szempontjából. Sokáig tartott, de itt végre megértettem, hogy a jó kapcsolat alapja a tisztelet. Mindenkinek tisztelni kell a múltját, nem bántani azért, ami már megtörtént, amit már megtett, nincs hozzá közünk. Tisztelni kell a jelenét, ha ő egyedül akar találkozni a barátaival, ismerőseivel, akkor menjen egyedül, te addig élheted a saját baráti körös életed. Ha ő egyedül tesz meg valamit, akkor ne korlátozd, csak bízz benne minden téren, a féltékenység mindent csak tönkre tesz. És tisztelni kell a jövőjét, azaz ha szeretne valamit megvalósítani az életben, akkor támogatni kell benne, és ez visszafele is elvárt. Bátornak kell lenni, és ki kell mondani, hogy ki mit akar, és ezt a másiknak tiszteletben kell tartani.

Ahogy elvegyülünk a vendégek között, a férfiak sorra üdvözlik, megszólítják Mesterem, munkáról, üzletről, vállalkozásokról beszélgetnek. Mesterem tudja mindenki munkáját és érdekeltségét, de a többiek csak sejtik az övét, szerencsések ismerik csak a civil kilétét, de ők a titkát megtartják. Ahogy ő is biztonságban tartja vendégeinkről az információinkat, az ő érdekeiket képviselve, mondhatni köti az ügyvédi titoktartás.

Séta közben hallgatom a beszélgetéseket, szépen mosolygok, bólogatok, az apró tréfákon nevetek, és egy percre nem engedem el Mesterem karját. De egyszer csak az a fura, bizsergető érzés jelenik meg a tarkómon, mint két nappal ezelőtt. Érzem, ahogy a kis pihék a nyakamon felemelkednek, mintha csak ott, azon a helyen rázott volna ki a hideg. Muszáj hátra fordulnom, vonzza a tekintetemet, mint a mágnes. Szívem a torkomba kezd dobogni, közben belül a hasam tetején csiklandós érzés indul útjára. Akaratlanul elmosolyodom, de nem mosolyt kapok vissza. Azok az akvamarin szemek nem örülnek nekem. Elfordulnak tőlem, és a gazdájuk a pulthoz megy.

- Mi történt kedvesem? – kérdezi Mesterem, mert az ő figyelmét semmi nem tudja elkerülni. Sajnos.

- Semmi különös, csak megláttam valakit. - felelem erőltetett mosollyal, de közben érzem, amint a vérem felszökik és kipirosítja az arcomat. Égető érzés, és ez Mesterem figyelmét sem kerüli el.

- És ennek a valakinek neve is van? - kérdezi érdeklődve, mindent tudón figyelve az arcomat.

- Hát az igazat megvallva, nem tudom a nevét. Pénteken itt volt az ismerkedős esten, és most furcsállom, hogy itt is megjelent, állítólag felsőbb engedéllyel lehetett jelen. - felelem összevont szemöldökkel, és érzem, hogy tovább ég az arcom a zavartól, amit érzek.

- Majd bemutatom neki magát. – mondja a legnagyobb természetességgel, én pedig nem kérhetem számon, hogy miért nem szólt, hogy megfigyelőnk érkezik. Most már szégyellem magam, hogy bizonyos információmorzsákat visszatartok, ami a hálószobában történteket illeti, mert Patrik és Alex erről biztos nem világosította fel Mesterem, hiszen nem is tudhatnak róla.

Tovább haladunk a párok között, mindenkinek köszönünk, elbeszélgetünk, bár én inkább hallgatok, és szememmel egy valakit keresek, de ezt próbálom nem túl feltűnően csinálni. Amikor mindent megnéztünk és mindenkivel bájosan elcsevegtünk a pult irányába indulunk, hogy felfrissítsük magunkat.

És ott ül ő, olyan színű ingben, mint a szeme, aminek ujját a könyökéig feltűrte, laza testtartással, telefonját nyomkodva. Nem nézek rá, elfordítom a fejem, máshova fixálok, gyerekes vagyok, tudom, de nem tudom elviselni a féltékenység egy cseppjét sem irányomba, és ő éppen az felém, vagyis az előző magatartása alapján ezt a következtetést vontam le.

- Ó! Áron! Szeretném személyesen megköszönni, hogy segítségére sietett a mi Lénánknak tegnapelőtt. – hallom Mesterem érdes hangját. Áronra lesek, ő meredten néz engem azokkal a csodálatos szemeivel, rózsaszín ajkát kis mosolyra húzza.

- Nem kell megköszönnie, a kötelességemet tettem. – feleli nagyon udvariasan, tisztelettel teli mély hangján Mesteremnek.

- De én mégis szeretném, és egyúttal szeretném hivatalosan bemutatni Lénát is, aki az asszisztensem és a segítőm, hogy ezek az esték mindig tökéletesen sikerüljenek.

- Nagyon örvendek, és örülök, hogy időben érkezve a segítségére lehettem tegnapelőtt. - mondja kissé cinikus kedvességgel.

- Köszönöm, hogy segített! – mondom halkan, de gúnyosan.

- A gondjaira bízhatnám Lénát? Beszélnem kell még egy-két vendéggel, és nem akarom ezzel untatni őt. – kérdezi Mesterem, és ezzel most nagyon melléfog számomra, de nem merek ellenkezni, az még feltűnőbb lenne.

- Természetesen, majd elszórakoztatom a hölgyet. - mondja, miközben mélyen a szemembe néz.

- Akkor további jó szórakozást kívánok! - és ezzel Mesterem tovább is áll, én pedig könyörgő tekintettel követem távozó alakját.

- Kérsz valamit inni? – kérdezi átváltva tegeződésbe Áron.

- Igen, egy mentes víz jó lesz. – mondom, miközben ismét a szemét keresem a tekintetemmel, majd leülök a mellette üresen álló bárszékre.

- Semmi erősebb? - érdeklődik kissé felemelt szemöldökkel, de azért int Patriknak, akitől meg is kapom a kért vizemet.

- Ritkán iszom alkoholt. - mondom határozottan, közben állom a tekintetét.

- Értem, akkor a tegnapelőtt a ritka alkalmak egyike volt. – mondja kicsit dorgálva, bennem pedig gyűlik a harag, amikor is a szabad döntéseimet megkérdőjelezi egy idegen.

- Nem mondanám annak, ha a poharat a kezedben tartod, és valaki nem engedi, hogy bele igyál az italodba, tehát valójában nem fogyasztottam alkoholt. Valamint elmúltam 18 éves, nem tilos alkoholt fogyasztanom, nagylány vagyok már.

- Táncolni akartam, abban reménykedtem, hogy úgy nem tudsz elmenekülni előlem, és így a pohár útban volt.

- Akkor is szomjas voltam és lazítani szerettem volna egy kicsit. – válaszolom gyerekesen hepciáskodva, bár tetszenek a válaszai, ezért mosolygok is, nem tudom visszafogni magam.

- Mióta segítesz az Ügyvéd Úrnak? - kérdezi, én pedig összerezzenek.

- Itt, ha tudsz is róla valamit, azt ne mondd ki hangosan. Itt nem beszélünk a másik magánéletéről vagy civil világáról. – felelem a fogaim között szűrve a választ.

- Bocsánat, tehát mióta dolgozol nála? - kérdezi lazán, megnyomva a ,,nála” szót a mondat végén, mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

- Pár hónapja, bajban voltam, ő segített. – vallom be, csak tudnám miért.

- Milyen bajban? - kérdezi lazán megint.

- Nem gondolom, hogy ismeretségünk olyan messzire nyúlik, hogy magánügyeimmel untassalak. – mondom felháborodva, pedig én kezdtem, belátom. Jogos a kérdése.

- Á, tehát magánéleti gondok? - kérdezi újra lazán.

- Ismétlem, nem szoktam idegeneknek a problémáimról beszélni.

- Pedig hidd el könnyebb, mint ismerősökkel megosztani azt, mert ők az ismeretség végett felhatalmazva érzik magukat, hogy beleszóljanak az életedbe. - feleli, miközben borostyánszínű italába kortyol. Én is a vizembe iszok, nem válaszolok, mert tapasztalatból tudom, hogy igaza van.

- Te mivel foglalkozol? - kérdezem, átvéve a beszélgetés fonalát.

- Ingatlanjaim vannak bérbe adva, illetve új festő és fényképész tehetségeket keresek, és lehetőséget adok nekik megmutatni munkáikat, én ezzel támogatom a művészetet. – célozva int az én művésztámogató ötletem felé szerte a terembe. Monotonon indult a válasza, de aztán a mondat végére meglátom a szemében az izgalmat felcsillanni. Biztos érdekes lehet embereket felkutatni pletykák, ajánlások vagy közösségi oldalak segítségével őket és megszervezni nekik egy olyan lehetőséget, ahol megmutathatják tehetségüket.

- Érdekesen hangzik. – próbálom leplezni az érdeklődésemet, nehogy elszálljon magától, hogy számomra is érdekeset tudott mondani.

- Az is. Rengeteg embert ismerek meg ez által, valamint kötetlen és független tudok maradni, ami számomra az életem minden területén nagyon fontos, így nem is annyira munka ez számomra, hanem hobby.

- Tehát nem szereted a kötöttségeket. – nem kérdezem, kijelentem, és ez most szíven üt, nagyon magamra veszem, én hülye, ismét a reménytelenség és a csalódottság érzése kerít hatalmába. A szavai alapján a magánéletben is ezzel a felfogással él.

- Szabad vagyok, magamnak kell, hogy megfeleljek, sok fajta kötöttség nem fér bele ebbe az életfelfogásba. – ezzel valamennyire egyetértek, de nem válaszolok inkább, hanem azon merengek elnézve őt, hogy vajon miattam vagy az est miatt van jelen ismét? Reménykedek feleslegesen és csak becsapom magam.

- Kértelek már, hogy ne gondolkodj felesleges dolgokról, főleg ne ilyen mélyen, mert árt a szépségednek. – a szemébe nézek, érzem én is hogy túl erősen húztam össze a szemöldököm, de belül újongok. Szépnek talál, hiszen azt mondta. És még rá is mosolygok. És ő visszamosolyog azokkal a rózsaszín ajkakkal és fehér gyöngy fogaival, amiket sötétebb, kreolosabb arcbőre csak még jobban kiemel. Úgy érzem magam, mint egy tini, akinek elég annyi, hogy szépnek találják, irtó ciki vagyok.

Egyre közelebb hajol hozzám, keze a derekamat érinti, én meg hirtelen ismét felnövök, eszembe jut, hol vagyok és félreugrok tőle. Hogy gondolja, hogy nyilvánosan megérint, meg majdnem megcsókol, ha egyáltalán tényleg meg akart az utóbbit tenni? Mindegy is, mert mit mondok utána Mesteremnek? Főleg, ha valaki látott is minket, és Mesterem iránt érzett tiszteletből még rá is mutat neki, hogy hogy közeledik hozzám egy másik férfi. A vendégek miatt főleg fent kell tartanom a látszatot, hiszen ők Mesterem tulajdonának tartanak. Menekülést választom, döntöm el magamban.

Felpattanok a székről és a kisterem felé távozok sietősen, de közben már érzem, ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon. Megalázó volt ez az egész. Rég közeledtek már felém, és még viccesre is veszi a figurát, ahelyett hogy megtisztelve érezné magát, hogy ilyen csodálattal nézek rá, mert ennyire szép. Érzem, ahogy bennem a tizennyolc éves és a harminckét éves énem összecsap, mint aki skizofréniában szenved. És különben is, ezt a mesebeli kinézetet is a szüleinek köszönheti meg a felmenőinek, nem magának. Öntelt hólyag. De miért is gondolom beképzeltnek? Mert ő laza tudott maradni a társaságomban, én meg, mint egy tinédzser, tök béna és ideges vagyok, mint akinek nincs egy házasság a háta mögött. Végérvényesen kijelenthetem, hogy nem tudok felnőni egy felnőtt, kiegyensúlyozott kapcsolathoz. Azaz a harminckét éves énem felett átveszi a hatalmat a tizennyolc éves énem. Ugyanazokat a hibákat fogom felhalmozni egymás után. Imádattal csodálom a kiszemelt hímet, majd mindent úgy fogok tenni, ahogy mondja, még a végén egy ép, saját gondolatom sem lesz. Aztán majd pár év múlva, ha addig nem dob el, ráébredek, hogy jól elcsesztem, és addigra már annyira megszokta a helyzetét, és nem tud mit kezdeni az én mély álomból magához tért igazi valómmal, és vége lesz. Én összetörök, még elhasználtabb leszek, ő meg tapasztalt férfiként éli tovább a világát, mert ez mindig így van.

A kisterembe érve magamra csukom az ajtót, és lerogyok a piros bársony kanapéra. Jó a sötét, a csend, csak a hold világítja be a termet. Tenyerembe temetett arccal a combjaimra támaszkodva ülők. Amikor beadtam a válást, és elrendeződött az új életem, akkor gondolkoztam rajta, hogy mi lesz akkor, ha újra megkörnyékez a szerelem, vagy csak egy férfi. Randizhatok én? Mit fognak szólni a környezetemben élők, mit fog gondolni a családom, a gyerekem rólam, egyáltalán mennyi idővel lehet újra találkozgatni akárkivel, mikor leszek kész újra valakit közel engedni magamhoz? Nem akarom azokat a hibákat elkövetni, amiket eddig mindig elkövettem, azaz annyira alárendelődöm a férfiaknak, hogy minden fontos dologban magam fölé helyezem őket, és eddig ez nem is lenne gond annyira, hiszen nálunk részben és bizonyos élethelyzetekben ez az elvárás, de közben kincsnek érezzük magunkat. De az, hogy körbe ugrálom, kiszolgálom és a végén még a legférfiasabb munkát is én látom el, az már rossz, hiszen ezzel igazából, mivel nem csak én teszek így, szerintem mi, Nők heréljük ki a társadalom Férfi tagjait. Csak az számít, hogy mit akar, mit kíván és betegesen akarom, hogy neki jó legyen és nem érdekes, hogy nekem jó-e, mert ha ő boldog, akkor én is az vagyok. Na, erre mondta azt a pszichológusom, hogy beteg vagyok. De én nem tudom azt mondani, hogy nekem más a jó, ezért az lesz ami neki megfelelő, és nem érdekel, hogy az nekem rossz lesz. Pedig lehet rég találtam volna valakit, akivel most is együtt lennék, ha őszinte vagyok magamhoz, a világhoz és mindemellett önző is vagyok, nem kicsit. Tényleg ez lehet a titka a mai világ működésének, a kegyetlen őszinteség és az önzőség. De sajnos túl gyávák vagyunk így élni, vagyis én biztos.

Miközben ismét siratom a sorsom, és tudatosítom magamban, hogy mit kellene elkerülnöm, hogy nekem jó legyen, az ujjaim között fényt látok beszűrődni, ami ismét kialszik, amikor ajtócsukódást is hallok. Felnézek, de igazából fel sem fogom, ki közelít felém, csak mikor már a hátamon érzem a fal hűvösét, amikor felránt és nekinyom. Csak az ő kapkodó lélegzetét és az enyémet hallom, valamint testének körvonalát látom a holdfényben, ahogy hátulról megvilágítja azt. Aztán gyorsan mozdul. Lába a lábaim közé, nyelve pedig a számba hatol, én pedig megadom magam neki. Már nem akarok gondolkodni azon, hogy ki mit fog szólni, az számít, hogy nekem most nagyon jó. Szám könnyektől sós íze keveredik az ő édesen friss ízével, kezével arcomat, hajamat, nyakamat, karjaimat simogatja, marja, érzem, hogy nehezen fékezi magát. Nekem sem egyszerű tartanom magam. Amit érzek, azt még soha nem éltem át, a fájdalmas vágy a lábam között lüktetve tör fel, a mellkasomban pedig csomót érzek, ami feszít és akadályoz a légzésben. Könnyeimet érzem az arcomon lefolyni. Feszültségem oldódásának jelei. Hirtelen elenged a szája, csak liheg, miközben engem néz a sötétben. Hüvelykujjával letörli a könnyeimet, de mielőtt túlgondolná a dolgokat vagy megszólalna, megragadom a ruháját és visszarántom magamra, és most én vetem magam a szájára, és csak csókolom, harapom az ajkait, amit ő viszonoz.

Kezeimmel felgyűröm az ingét a derekánál, és simogatni kezdem az izmokkal barázdált hasát és mellkasát, oldalába marok, annyira fáj az édes kín, amit érzek. Odaadom magam teljesen, és én is akarom őt, marom, ölelem, húzom magam felé, úgy érzem, meghalok nélküle. Mindezt egy 48 órás ismeretség után. Soha nem volt egy éjszakás kalandom, nem gondolom, hogy itt akarom elkezdeni, aztán lehet, hogy mégis.

Agyam megint felélénkül, átveszi az irányítást. Ellököm magamtól. Mindketten zihálunk, miközben farkasszemet nézünk.

- Nem lehet – mondom nyekeregve, halkan, saját hangomat alig felismerve.

- Dehogynem lehet. - feleli agresszívan, majd ismét rám veti magát, karjaimat a falhoz szegezi a fejem mellé és csókol tovább erősen. Ajkaim véres íze térít megint észhez. Karjaimat kirántom a szorításából, fájnak a súrlódástól, ő kapkod utánuk, majd minden erőmet összeszedve ellököm, és pofon vágom. Ismét farkasszemet nézünk, vállunk gyorsan emelkedik és süllyed kapkodó légzésünk végett. Becsukja a szemét, vesz még pár mély lélegzetet, majd elindul arra, amerről jött. Résnyire nyílt ajtón beszűrődik a fény, majd megtorpan.

- Tetszettek a rózsák? Nem tudtam melyik színt szereted.– mondja halkan, és ezzel megforgatja bennem a tőrt. Már hangosan zokogok, rogyok a földre a fal mellett, és valószínű észrevette, hogy milyen állapotba kerültem, de rám csukja az ajtót. Ezt elcsesztem. Nagyon elcsesztem.